Oh, azok a diákévek

 Az az Eötvösben eltöltött öt év pont úgy volt kerek és egész, ahogy volt. Mégis elkap a nosztalgia, ha visszatérek a tóparti E betűbe, mint ahogy azt a héten a nagy diákkirály-választási kampány miatt tettem.

A régi királyválasztások jutnak eszembe, amikor Darth Vader helyén "Legyen Mikirályunk" felirat függött, amikor a Knight Rider zenéjére bevonuló fekete fóliába csomagolt Trabival (no meg a remek jelöltek és kampánnyal) választást lehetett nyerni...remek napok voltak ezek, de az is kellett hozzá, hogy a hétköznapokon is jelentsen valamit: eötvösösök vagyunk.

Mert ez bizony jelent valamit, és messze nem csak azt, hogy az egy, megérett a meggy kezdetű mondókát 5vös, 5vös, 5vös kiáltással tudjuk befejezni, vagy hogy kilométereket róttunk le a kőporos salakján.
Megmosolygom néha akkori önmagam, tévedéseim, vak meggyőződésem, kamaszos hitem, mégis hiányzik az, hogy eötvösös legyek, és hogy tudom, nem vagyok ezzel egyedül.

Talán pont ez mutatja, hogy jó volt eötvösösnek lenni. És talán épp ez az egésznek a lényege. Hogy útravalót és emléket, jó tanácsot és élményt kaptunk a gimnáziumi évek alatt. Megtanultuk, amit meg lehetett és amit meg kellett, tanultunk szeretni és csalódni, izgulni és félni, sikert aratni és kudarcot vallani, és búcsúzni. De egy dologtól soha nem búcsúzhatunk el: attól, hogy eötvösösök voltunk.