Környezettudatosság kontra pedagógiai-emberi dilettantizmus

„Megvan a laptop?”  – kérdem. Nézése olyan borús, hogy jobb nem firtatni. „Hát persze. Áron lett az első. Itt. Meg is kapta a nyomogatós zseblámpát. Azt csak utólag közölték a mániákusan elemet, rossz égőt gyűjtő srácokkal, lányokkal, hogy nem az iskolai, hanem az országos elsőnek jár a laptop.

Helyben vagyunk! Ha valaki a tanárokat verte át, tróger, ha tanár a gyerekeket: gazember. Miért van az, hogy nálunk mindent, minden szinten tönkre lehet tenni? Hogy a pozíció-, pénz-, állás-lenyúlások után már a hitünket is...

És főleg egy gyermekét, aki – minek folytassam.
Pedig ez a srác, ismerem, valóban komolyan vette a dolgot. Hogy egy: össze kell szedni az ártalmas hulladékot, kettő: talán meglesz a laptop. 

„És – kérdezem –. Áron hogy van?”
„Befejezte. Egy életre.” Alig tizenhárom évesen bepillantott a felnőttek világába – és gyomra mélyéig megundorodott. Pedig nem tudja elkerülni, hogy felnőjön...