Programok, Szent István: nézzünk magunkba

Téved az uborkafáról igét osztó figura. Most én is úgy látom: a város élvezhető volt Szent István ünnepén.
Sok-sok névtelen ember napok/hetek óta tartó, relatíve igényes programsorozattal örvendezteti az itt élőket. Színvonalról most ne nagyon essék szó, hiszen hullámzó az, milyen más is lenne.

Csak azért említem ezt, mert például idei nyaralásunk néhány napját a leendő, 2010-es kulturális fővárosban töltöttük (még nem vették el tőlük a címet, bár közel állnak hozzá), s ott egy vasárnapi unalmas kis fúvóstérzenét kivéve bizony négy napon át semmi hasonlóban nem részesültünk augusztus elején. (Persze, azért példás rend van arrafelé… Ami európai evidencia lehetne…)

Szóval visszatérve Szent István városának kínálatához, a Kis-Duna partja, az egyébként, hétköznapokon valóban alig élő Széchenyi tér, a híd környéke és a Várhegy, a Víziváros napok óta zsúfolva. Árusok és lófuttatók, nyilazók és kézművesek július-augusztusban végig, délutánonként, esténként, kínálják magukat és portékáikat. Jön és szerda reggelre itt is van István szent ünnepe; lesz itt persze kenyérvágás és termékbemutató, nagymise és baranta-fesztivál is.

De azért a lényeg csak nem sikkad el. A szívekben csak-csak ott van királyunk, Államalapítónk emlékezete. Bízom benne: időnként eszünkbe jut ő is. Műve is. Szétziláltságunkban is vezérlő csillagunk. Mert hátha, csak-csak magába néz, akinek ez szükségeltetik… bár mindig más veszi magára a harmadik, negyedik terheit.
A köcsögözés meg megmarad a hétköznapokra. Jönnek azok, kéretlenül.