Ödönke és a sietség tipikus esete

Költői a kérdés, hiszen nem tudunk mit tenni. Tényleg csak rohanunk, minden feladatunk elvégzése közben már a következőre koncentrálunk. Nehéz így bármit is jól, legalábbis a lehető legkevesebb hibaszázalékkal csinálni. Megpróbálni persze meg kell, aztán majd valahogy sikerül. Hogy tűrhetően, rosszul, esetleg mégis jól, az már csak a szerencsén múlik. Korrigálni meg úgysem tudunk, hiszen ott van előttünk az újabb megoldandó, rögtön elvégzendő feladat...

Elnézem a gyerekeket a játszótéren. Elképedve látom, hogy sietségünk már ott, abban a zsenge korban elkezdődik. A lurkók egymást félrelökve igyekeznek minél előbb felkerülni a libikókára, lecsúszni a csúszdán, megmászni a mászókát. Igyekezniük kell szegényeknek, hiszen ismerik már a rendet: a mindig siető anyukájuk úgyis mindjárt elrángatja őket a homokozóból, és vége az aznapi játéknak. Pedig annyi mindent szerettek volna csinálni még. Ödönkének meg sem mutatta még Lóri a legújabb labdáját, Zsófi sem ugróiskolázott Pannival, és hipp-hopp vége is a napnak. Talán holnap jobban sikerül beosztani a játszótéren tölthető értékes félórát...