Rohan az élet, és mi tovább siettetjük

Előre, előre, előre...s közben nem nézünk körbe, föl vagy le. Ugyan, minek? Legyintünk csak. Hiszen előttünk az élet. Nos, ez nem igaz. Az élet körülöttünk vam. Nem a jövőnkben, hanem itt és most. Miért nem látjuk? Miért nem akarjuk látni?

Jobb irigykedni, mások sikerét látva elkeseredni, magunkba roskadni, bezzeg-emberekhez mérni magunkat? Nem hiszem. Miért akarunk állandóan másokhoz hasonlítani, miközben azt se tudjuk, kik vagyunk? Soha nem értettem, hogy vehet fel egy tizennégy éves kislány minszoknyát és tangát, hogy lábait szó szerint szétrakva csodálkozzon, őt mindenki csak "arra" akarja használni...talán mert a külsejével előrerohant néhány évet?

Egy rohanás az életünk...a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt, és közben nincs időnk megélni az időnket. Nincs időnk kamasznak lenni, nincs időnk gondtalan felnőttnek lenni, mert valaki valamit mindig jobban csinál és mi rohanunk, hogy le ne maradjunk. Közben pedig élményeket, leendő emlékeket, érzéseket vonunk meg magunktól.

A nagy rohanásban csak élni nem marad időnk. Kilépni a taposómalomból rácsodálkozni a felkelő napra, élvezni egy pohár bort, egy kellemes beszélgetést, ráérősen elkortyolni egy kávét, beleborzongani a szélbe, élni az életet. Pedig többek között ezekért a pillanatokért érdemes megöregedni, hogy legyen miről mesélni, mit átadni. Kényelmesen, ráérősen, időt adva az emlékeknek is. Azoknak, amelyeket most élhetünk meg. Ha van rá időnk. Van?