Télen nyáron Batyában, nem csúszol a gatyában…

Oka szerinte az, hogy megváltoztak a cipőviselési szokásaink, azaz új összetételű a kínálat. Jóval kevesebb a bőr-, annál több a gumi-, műanyagtalpú lábbeli, s abban nehezebb elesni. Illetve ha megcsúszik valaki, botladozik, zuhan lefelé és kezére, csuklójára támaszkodva próbálja a balesetet kivédeni, gondolom én (magam előtt látva ügyetlen magamat) ennek következtében nő meg a csuklótörések, ficamok száma.

Mindig tanul az ember. Ugye a legnagyobb tanulság az lenne, ha tudván tudva ilyenkor nem megyünk ki az utcára. De hát ki teheti ezt? A hét végén egy olyan, negyven éve nem látott osztálytársamat fuvaroztam a tökjég Esztergomban, aki, hazatérve Ausztráliába, ezt az élményét fogja leginkább hangsúlyozni. Hidd el, nem fogják elhinni – mondta. Mert 37 fokból érkezett. Mondom, ne izgulj, van téli gumim; igen, van olyan, tudja, Alpinnak hívják, mi is használtunk ilyesmit Olaszországban, de hát nálunk… Bár járunk síelni, de ott valahogy nem jellemző a jég az ausztrál Alpokban.

Külön, más, távoli, nekem már megismerhetetlen világ ez. Ahogyan a Batya cipőé is. Apám felvidéki gyerek volt, s nekik a Batya többszörös fogalom lehetett.. Minősége mellett meghatározó volt munkaadói ereje a cégnek. Azaz igen sok embert foglalkoztatott, batyásnak lenni biztonságot jelentett a húszas, harmincas években.

És a szakma előrehat: a szlovák bakancsok, sícipők ezért is olyan jók mind a mai napig. A tragédia akkor kezdődik, amikor majd kiderül egy Batyáról, hogy az is valahol a Távol-Keleten készült. S bár lehet, hogy nem rosszabb, hiszen éppen a sok-sok onnan érkező cipő váltotta le Kelet-Európa cipőit a lábainkon, szomorúan tudomásul vesszük: elmúlt valami, egy valóság-szelet, elszállt egy illúzió, az örök cipő és az örök Batya mindig is rószsaszínes, édeskése, önbecsapó hazugsága.