Nyolcezernél már szívtam a fogam – mert még sehol sem tartottunk

 Meg a tánctanár, meg annak a bére, meg az ajándéka, meg a… Végül étterem lett, nem aula, abból is a drágább, az egész estére bérlés plusz… Harmincöt lett a szalagavató.

Elképedve hallgatom, pedig jól tudom, nem egyedi eset. Minden évben elhangzanak a józan tanácsok, ötletek, s minden évben felülírja ezt sok helyen egy-két kivagyi, jól menő szülő értéktébolyban veszteglő gyereke.

Hallgassuk tovább! Falun élünk, este nincs már busz, csak hatkor. Így korán bementünk. Sehol senki. Aztán jönnek a többiek, nézik egymást, próbálnak, vihognak, aztán az én lányom félreáll, nem táncol, nem akar, a szentségit, mondom, de ő nem, nem tud. Mert félénk. Mert gyáva. És mert olyan szánalmas az egész. Keringő, magyaros tánc, palotás, csárdás, vagy mi a fene. Rossz nézni, mennyire nincsenek benne, mennyire nincsenek együtt. Itt is baj van.

Folyik tovább a monológ. És evett egy fél rántott húst, és rokon jött értünk kocsival, többe jött, mint a taxi és még nem is szólhattam. És a másik gyerek, az még enni sem akart, majd egy év múlva, az övén… a kisebb, szintén ott volt, unta a dög hosszú műsort, a harsány és ócska tanárparódiát, és ment az álvigyor, a nevetés, a pénzszórás…

Valaha olyan szép és magától értetődő, szerény ünnepség volt a szalagavató. Van, ahol most is az. Első öltöny a fiúknak, matrózblúz, szoknya a lányoknak. Virág, köszönöm, szalag. Utána buli az iskolában. Minden költség közös munkából, gyümölcsszedésből, egyébből, ahogyan a táborokra.

De van, ahol elszalad a lóláb. Ahol nem figyelnek egymásra szülők, gyerekek, tanárok, vezetők. Ahol rázzák a rongyot. S lehet szidni az ország vezetését emiatt is.

Szalagavatók évada van. Vajon hányan mennek róluk haza keserűen? Gyerek, szülő, pedagógus, vendég?