Kék-fehér Funfun a lelátói kakasülőn

Bizony, hiszen szórakoztatóan rúgták a bőrt az aranylábúink, még nemzeti szinten, egymás ellen is. Így pedig nem csoda, ha szurkolóvá szocializálódik az ember fia...
...Aztán, már önállóan, talán akkor élveztem utoljára hazai bajnoki meccset helyszínen, élőben, amikor a Vác feljutott az élvonalba, és első ellenfélként jött a Vasas. A két azonos színű – piros-kék vs kék-piros – szurkolótábor, csaknem tízezer ember meg elvegyült a lelátókon, amiből lett is jónéhány félreértés az izgalmak közepette. Például amikor egy szép, majdnem gólt hozó hazai szabadrúgást követő csalódott felszisszenésemre üstöllést jött a visszakezes zamek jobbfelől, kijózanítva, hogy betévedtem az „ellenség” soraiba. De a mai keserűséghez viszonyítva még a számba csorgó orrom vére ízemléke is édes” – révedt vissza Z. két–három évtizeddel korábbi múltjába, miközben a téli álmukból komótosan ébredező magyar élcsapatok háza tájáról való satnya híreken fanyalgott.
Az inkább fizetésigényekről, hangzatos ígéretekről, furcsa szerződésekről tudósító, semmint gyötrő edzőmeccsekről, soha nem látott új cselekről lelkendező híradásokat olvasva hamar lehangolódott.
„Kérdem én, hogy vigyem tovább a családi hagyományt a srácokkal, amikor mára egyre mélyebbre merül az emlékekben a sikeres magyar foci, a jelen meg közröhej még NB I-es szinten is!? Hát lehet így ebből közös szenvedély, újabb lelki kötelék? Aligha. Hogy hánytorgatná eltakarodásig a lelkiismeretfurdalás a sok kóklert, léhűtőt és nyerészkedőt, akiknek a lelkén szárad ez a posványos nihil” – hergelődött átkozódásig.
Végül mégis annyiban maradt magamagával, hogy tavasszal előbb-utóbb csak kimegy a fiaival a Tatabánya valamelyik meccsére, hátha az új, ecuadori (DÉL-AMERIKA, FOCISZAMBA, feleim!) szakmai igazgató érkeztével szárnyalni kezd a csapat. Arra gondolt: hiába no, a remény hal meg utoljára, és különben is, fájna elhagyni a beléplántált, örökölt szenvedélyt.
De a neveltetésről, neveletlenségekről bővebben majd legközelebb...