2020.03.03. 06:30
Túladagolás
Újságírói pályám kezdetén, félig gyerekemberként, megadatott az akkori, 1989-es magyar valósághoz képest a csoda: élőben láthattam a Barcelona–Real Madrid-csúcsrangadót. A felújítás előtti, régi Nou Campban százezernél is több szurkoló zsúfolódott össze és ünnepelte a hazaiak 3–1-es diadalát, a szokás szerint érzelmektől fűtött, ráadásul három tizenegyessel még túl is feszített mérkőzésen.
A két csapathoz azóta is különleges kapcsolat fűz, több okból is. 1995-ben, ferencvárosi sajtófőnöki minőségemben, a Bajnokok Ligájában a Fradi kispadján ülhettem a madridi Bernabéuban, így a Realtól elszenvedett 6–1-es vereség is élményt jelentett. 2003-ban pár perccel előbb érkeztem meg a barcelonai repülőtérre, a vizes világbajnokságra, mint a Barcelona új igazolása, Ronaldinho, ezért megtapasztalhattam, hogyan fogadják egyszerű halandók a megváltójukat.
A sors kegyeként tíz évvel később, 2013-ban, a második barcelonai vizes vb alkalmából egy újabb brazil géniusz, Neymar bemutatkozásakor lehettem ott a Nou Campban.
Ezek után talán érthető, ha még az átlag magyar sportőrültnél is nagyobb érdeklődéssel várom az aktuális El Clásicót. Ezért is leptem meg magamat tavaly decemberben azzal, hogy a 0–0-ra végződött összecsapás közben elkezdtem olvasgatni, afféle háttértevékenységgé fokozva le a fő attrakciót.
Vasárnap éjjel aztán megismétlődött ugyanez. Pedig most legalább láttunk gólt, kettőt is, 2–0-ra nyert a Real Madrid.
Csakhogy addigra már túljutottam a komplett szombati futballdömpingen és a vasárnap délutáni Everton–Manchester Unitedon, ezért
estére közepes lefolyású „focimérgezést” kaptam.
Emlékszem, sráckoromban micsoda katarzist hozott a még 16 csapatos labdarúgó-világbajnokság vagy az évi egyszeri BEK-döntő közvetítése; az 1982-es vb idején jártam az első barátnőmmel, és a nagy szerelem dacára arra kértem, értse meg, ha most egy hónapig esténként elvétve találkozunk. A hétfő esti Telesport végén igézve néztem a két-három perces külföldi összefoglalókat, sőt a csehszlovák 2-es csatorna sportműsorait is.
Mostanra viszont elsodort ez a meccsáradat. Legalábbis a nézői énemet, mert a szurkolói még tartja magát. Köszönhetően annak is, hogy azt jóval kevesebb inger éri: heti egy mérkőzés az NB I-ben, és persze a válogatott. Március 26-án úgy ülök majd le a televízió elé a bolgár–magyar Eb-selejtezőre, mint kisgyermek koromban. És remélem, úgy is állok fel onnan, mert akkoriban még simán vertük a bolgárokat.