2019. 06. 21. 06:30 | [email protected]

Sok nagy, izgalmas futballmeccsnek beharangozott találkozót láttam már, amelynek a végén lehorgasztott fővel vagy bosszankodva hagyták el a szurkolók a stadiont. Néhányan még az ülepük alá hajtogatott, „pantallóvédő” újságot is ott felejtették. Hazafelé menet pedig ezredszer is megfogadták, hogy nem, soha többet ki nem mennek csapatuk, illetve válogatottunk mérkőzésére.

A pocsék foci látványa után a legrosszabb olykor az volt – hogyha az ember közel lakott a sportpályához, és kilépett, mint jómagam is –, hogy otthon, a tévéből még hallhatta a szakkommentátor véleményét. Aki pontosan elmagyarázta, azt a szörnyűséget, ami a szemünk előtt játszódott le, célfutballnak nevezik, és általában győzedelmeskedik a játék, a játékosság felett. Mérgelődésemet csak úgy tudtam mérsékelni, hogy egyszerűen kikapcsoltam a tévét. De olykor így is majd felrobbantam, mert a fülemben még ott csengett az említett „szakértés”.

Aztán úgy kilenc-tíz évvel ezelőtt végképp megfogadtam, nem megyek ki többet magyar labdarúgómeccsre. Igaz, hogy meddig nem, mint kérdést, azért nyitva hagytam.

De mi tagadás, bántott, hogy nálunk rúgják a labdát, amire a hároméves ovisok is képesek, ellenben máshol futballoznak.

Persze, ha csak a nomenklatúra okozna gondot e sportágban, azt még meg is emészteném… Sőt, válogatottunk mintha valamit felfogott volna a játék lényegéből, és ha „céllabdarúgássál” is, de elmozdult a mélypontról.

Néhány napja magam maradtam otthon. Tudtam, hogy „egykori” csapatom, a szebb napokat látott Bányász osztályozót játszik a megye egyből a harmadik vonalba jutásért.

Az a Bányász, amelyik legyőzte a Real Madridot, döntetlent játszott a Platinivel, Lariosszal és Rocheteau-val felálló Saint-Étienne ellen, és kis híján búcsúztatta az UEFA Kupától a VfB Stuttgartot. Aztán hamar rá kellett jönnöm, ez a Bányász, nem az a Bányász. Mert a mostani kék-fehérek még a „labdát rúgó” Bicskével sem bírtak el a „rájátszásban”. A meccs előtt mégis elfogott valami bizsergető érzés a múltból, különösen, midőn már öt perce köröztem a Grosics-stadion parkolójában, hogy találjak egy talpalatnyi, de inkább autónyi helyet. És ez a fíling csak fokozódott, amikor megláttam, hogy vagy háromezer ember gyűlt össze a lelátón.

Sajnos, a vége is múltidézősre sikeredett. Rossz értelemben. A szurkolók ugyanis bosszankodva, lehajtott fejjel, az ülepük alá terített újságot a padon felejtve indultak hazafelé. Vesztett a Tatabánya.

Hozzászólások