2020. 08. 18. 06:30 | [email protected]

Jó pár éve egy norvégiai, lillehammeri kocsmában két hazai barátommal néztem meg az Arsenal–Manchester United angol labdarúgó bajnoki rangadót. A hangulat brit pubot idézett, a közönség két szurkolótáborra szakadt, a két klub mezében pompázó és skandináv tempóban piáló vendégek üvöltöztek, szituációtól függően ünnepeltek, vagy dühöngtek. Mindkét oldal érdeklődve méregetett minket, semlegeseket, majd nekünk szegezték a kérdést: mi kinek drukkolunk? „Mivel magyarok vagyunk, magyar csapatoknak” – feleltük, de nem érték be ennyivel, hanem azt firtatták, jó, de itt és most kinek. „Itt és most senkinek” – mondtam, és azzal érveltem, hogy a korombéli norvég futballhívekkel ellentétben nekem még megadatott megélni, hogy magyar gárdák a nemzetközi kupákban angolokat vernek, így bennük nem csodálandó szuperhőst, hanem legyőzendő riválist láttam.

Nemcsak én, mások is. Hajdan ez így is volt. Azóta azonban már nálunk is felnőtt az a generáció, amelynek nem hogy élménye, talán fogalma sincs arról, hogy valaha az Újpest a Leedset, a Fradi a Liverpoolt, a Videoton a Manchester Unitedet takarította el az európai porondról.

Számukra a mi focink és az elit futballja más sportág, más világ; előbbit legfeljebb kellő kritikával nézik, utóbbiért rajonganak.

Ezért valósággal belebetegednek abba, hogy nyolcast kapott a Barcelona, Varane szarvashibái miatt elbukott a Real Madrid, kipottyant a Juventus, vagy éppen úgy hozsannáznak a Bayern Münchennek, mintha a magyar válogatott szórt volna nyolcat a vb-nyolcaddöntőben. A négy között az RB Leipzig–Paris Saint-Germain és a Bayern–Lyon összecsapás gerjeszthet hasonló érzelmeket.

Bevallom, én is szorítok valamelyest a Bayernnek. Sráckoromban az egyik menő gombfocicsapatom volt, a másik hármat viszont meg sem lehetett kapni itthon. De komolyabb izgalomba egy egészen más BL-meccs hoz majd. Nem a 2019/20-as, hanem a 2020/21-es kiírásból, és nem az elődöntőben, hanem a selejtező első fordulójában. Szerda este játsszák, a Ferencváros fogadja a svéd Djurgardent.

A színvonalkülönbség a lisszaboni parádé és az Üllői úti kvalifikációs összecsapás között a papírforma alapján akár ég és föld is lehet. Nem baj, ez így természetes. A fehérvári hoki vagy a körmendi kosárlabda hívei sem az NHL-ből és az NBA-ből választottak kedvencet maguknak; ezt az irracionális ragaszkodást kellene elsajátítanunk futballban is.

Hiszen ez az igazi szurkolói lét alapja.

Címkék

Hozzászólások