2020. 05. 26. 06:30 | [email protected]

A magyar vízilabdasport nyolc háromszoros olimpiai bajnokkal büszkélkedhet, Gyarmati Dezső és Kárpáti György mellett a Kemény-éra hat klasszisával. Ebből akár az is következhetne, hogy a Nemzeti Sport, a Magyar Nemzet és az Origo által életre hívott A pólósok pólósa-választáson az első nyolc pozíció eleve elkelt. Csakhogy mégsem: a triplázók közül Kásás Tamás a 2., Gyarmati a 3., Benedek Tibor a 4., Kiss Gergely a 7. Kárpáti és Biros Péter holtversenyben a 8. helyen végzett, ketten be sem fértek az első tízbe. Mert négy helyet elvittek 1976, Montreal hősei – mindannyian egyszeres aranyérmesek. Mégis megelőzték Molnár Tamást, Szécsi Zoltánt és a számos duplázó mindegyikét.

Vajon miért? Egyrészt azért, mert a leghosszabb várakozás, tizenkét esztendő után hódították vissza az így leginkább áhított aranyat. Másrészt azért, mert jókor éltek és tündököltek, hiszen Németh „Jameszékkal” vagy Helsinki és Melbourne héroszaival ellentétben róluk már a televíziónak köszönhetően képi emlékeket is őrizhetünk, a megszépítő messzeség pedig a maiakkal szemben biztosít előnyt nekik. Legalább ennyire fontos, hogy korszakos játékosok voltak, az A pólósok pólósa-listán 5. Szívós István centerként, a 6. Sárosi László irányítóként, a 10. Molnár Endre kapusként ragyogott ki a nemzetközi elitből.

A minden idők legjobbjává választott Faragó Tamást bármiféle kategóriába felesleges beleerőltetni, Gyarmati Dezső találóan mondta róla, hogy ő személyesítette meg a vízilabdát.

Nem csak a játékával és a góljaival, az egyéniségével is. Talán ez a legfontosabb. Egy valamelyest szubjektív választáskor mindenképpen, de még a mérkőzéseken is. Nem véletlenül nyilatkozta egyszer Görbicz Anita, hogy a felnőttek közé berobbanva elsősorban a nagy egyéniségektől, Radulovics Bojanától és Pálinger Katalintól, az ő kisugárzásuktól tartott. Faragónál elképzelni is nehéz eredetibb figurát, sikerének ez az egyik titka.

A montreali olimpián járt férfi kézilabdázóink mesélték, hogy miközben ők fegyelmezetten, egyenruhában, majdnem kettes oszlopban mentek az olimpiai faluban ebédelni, „Tonó” laza szerelésben, papucsban, kibontott, hosszú hajjal jött velük szembe, egyedül, és azt kérdezte tőlük: „Ti mindig egyszerre vagytok éhesek?”

Soha semmit nem csinált úgy, mint a többiek, és a többiek sem csináltak semmit úgy, mint ő. De hatalmas különbség, hogy Faragó Tamás senkit nem akart utánozni, őt viszont senki nem tudta.

Hozzászólások