Sport

2016.10.30. 15:00

„Ha a Kiprich és a Plotár nem olyan önzőek, többszörös gólkirály lennék”

A tatabányai labdarúgás eddig utolsó aranykorszakának képviselője a 44-szeres válogatott Vincze István, akit a Bányász-drukkerek mind a mai napig csak Pilunak becéznek. Becéznek, mégpedig szeretettel...

Petrik József

A „randira” az elmaradhatatlan csibészes mosollyal érkezik, és már is mondja, ha a Kiprich és a Plotár nem annyira önzőek, akkor ő többszörös gólkirály lenne... Majd egy jót kacag, így ülünk le beszélgetni.
– Nyolcvannégyben az ifjúsági Európa-bajnokság megnyerését követően kerültem a felnőtt csapathoz – mondja Pilu. – De ehhez Dombai Bandi bá'' is kellett. Ő mondogatta az akkori klubvezetőknek, hogy itt egy ballábas, tatabányai srác. Tartsuk itt!

Megelőzően Laczkó Misi és Ferling Béla keze alatt csiszolódott a „mi Pilunk”. Máig a legnagyobb tisztelettel és szeretettel emlékezik vissza egykori trénereire.

– Sokat köszönhetek mindhármuknak – jegyzi meg a válogatott szélső. – A foci szeretete persze megvolt, de az első lökést Laczkó Misi bá''-tól kaptam. A következőt Ferling Bélától. Ő is abszolút pozitív figurája a pályafutásomnak. A technikai képzés pedig Bandi bá'' nevéhez köthető. Valahogy így gyúrták össze azt a bizonyos Vincze Pilut...

Ezek után semmi sem indokolta, hogy klubot váltson, különösen, hogy az ifi Eb után már valóban számoltak vele. De azt beismerte, hogy egy, másfél szezon kellett neki az élvonalban, hogy kiforrjon. Hogy később meccseket dönthessen el.

– Fantasztikus négy idény töltöttem el a csapatnál, valamint Kipu és Plotár Gyuszi társaságában – említi Vincze István. – Ha az egyikünknek éppen nem ment, akkor még mindig ott volt a másik kettő. Mi tagadás, elég sokszor vittem a mindkettőt a hátamon. Innen üzenem nekik, azért kezdett el fájni a derekam...

Mire ezt kimondja, már ismét ott ül a cinkos „vigyor” az ábrázatán.
– Persze azóta is jó barátságban vagyunk – folytatja. – Azt hiszem ez is kellett a sikerességünkhöz, az eredményességünkhöz. Mi a pályán kívül is sokat beszélgettünk a fociról. Mit és hogyan kellene ahhoz csinálni, hogy még jobb teljesítményt nyújtsunk. Ennek megfelelően a nagy szívfájdalmunk, hogy a Tatabányával, a Tatabányának nem nyertünk legalább egy NB I-es bajnokságot, az bizony közös. Néha még manapság is eszembe jutnak meccsek, az a szezon. Úgy gondolom, a rangadókkal nem voltak gondjaink, de sok pontot hagytunk úgynevezett kiscsapatoknál. A bajnoki címhez pedig ezeket a pontokat kell begyűjteni. Ma már tudom. De így is nagyon-nagyon jó volt egy ilyen közösségben futballozni, ahol mindenki átérezte, mit jelent a Bányász, mi az, hogy Tatabánya. Arról nem is szólva, hogy abszolút élvezetes focit játszottunk. Persze mi is élveztük. Már a játékoskijáróban gyakran elfogott minket a harci láz. Milyen jó volt látni, hogy mennyien kíváncsiak ránk. Miközben tudtuk, hogy Ácstól Herceghalomig jöttek drukkerek, mert szép focit és sok gólt akartak látni. Ebből mindkettő benne volt az akkori Bányászban. Furcsa talán, de erre az időszakra datálódik – a bajnoki cím elszalasztása mellett – a másik nagy szívfájdalmam is. A Kiprich-Plotár-Vincze csatársor soha nem játszott együtt a válogatottban. Legalább egy barátságos meccsen kipróbálhatták volna, miként sül el. Hogy azok a pluszok, amiről korábban beszéltem, válogatott mezben is lejönnek-e? A játékunkkal levittük volna-e a pályára, ha egyszerre mindhárman ott vagyunk? A legközelebb Lipcsében álltunk a trió közös fellépéséhez, de akkor – ha jól emlékszem – Plotár Gyuszi éppen

Kiput váltotta. Így ez is kimaradt az életünkből.
Pilu minden zsiványsága dacára a legnagyobb szeretettel beszél az egykori játszótársakról, majd jóval szomorkásabban a triumvirátus szétválásáról. Arról a korszakról, amikor már viharfelhők gyülekeztek a Tatabányai Bányász egén. Amikor a klub gyorsan és visszafordíthatatlanul halódni kezdett anyagilag. Az egyesület az értékes játékosainak értékesítésével igyekezett talpon maradni. Ma már tudjuk, kevés sikerrel. Vincze Pilu 21 évesen nekivágott Itáliának. A Seria A-as Lecce egy fiatal, istenadta tehetségnek valódi ugródeszkát jelentett. Aztán olasz honból a Honvédhoz vitte az útja, mert a Tatabányát – mire ő hazatért – kis híján leradírozták a futballtérképről. Aztán a BVSC és a belga Ekeren után Portugáliában is profiskodott. ''99-ben tért haza, de csak 2000 januárjában szerződött az akkori Lombard Tatabányához. Ki tudja, mi lett volna a Magyar Kupa döntő végeredménye, ha egy Piluval erősebb az a Tatabánya?

– Kétezerben viszont az NB I újoncaként negyedikek lettünk – említi beszélgetőpartnerünk. – Már a hármasból csak ketten voltunk, de mi azért szépen szórtuk így is a gólokat. Két évvel később egy fél évet a Vasasban, majd ugyanannyit a Pécsben is játszottam. Aztán visszatértem szülővárosomba. Innen Kipu csábítására Győrbe mentem, ahol segédezőként már egy új pályára álltam rá. Nagyon rendes volt Kiputól, hogy rám gondolt. Gyakorlatilag úgy is fogalmazhatok, ettől az időszaktól lehet számolni az edzősködésem kezdetét. Innen Diósgyőrbe vitt az újabb megbízatás, majd ismét Tatabánya következett, ahol két évig szakmai igazgatóként segíthettem a kék-fehéreket...

Itt azonban meg is keményednek az egykori kiváló labdarúgó vonásai. Miközben csodaszámba menőnek említi a jelenlegi NB III-as Tatabánya produkcióját, amely pénz nélkül, játékoshiánnyal küszködve is teszi a dolgát. P. Nagy Laci, Pöci irányításával...

– Szakmáról ilyen helyzetben aligha lehet beszélni – emeli ki Vincze Pilu. – Pedagógus, pszichológus kell a társasághoz, hogy adott esetben hétről hétre, sokszor a semmiből felnőjenek a srácok a feladathoz. Az örömteli, hogy tatabányai fiatalok alkotják az együtteset, de ez nem egy tudatos vérfrissítés, hanem egy kényszerpálya következménye.

Vincze István immár tíz éve a Puskás Akadémia alkalmazásában áll. Az 1997-ben született korosztállyal három bajnokságot – U17-es, U18-as és U19-es – is megnyert.

Keze alól ma már külföldön szárnyaikat bontogató játékosok kerültek ki, illetve olyanok, akik a felnőtt bajnokság csapatainak kapuján kopogtatnak.

– Jól érzem magam itt – jegyzi meg. – Most az úgynevezett NB III-as csapatot viszem, vezetem. De nem mondtam le arról, hogy előbb-utóbb még komolyabb feladatokkal is megkeressenek, akár itt az akadémiánál is. Hiszen ez az edzőség is olyan, mint a labdarúgás, motiváció kell hozzá. És bennem ebből is van egy nagy adag.

Petrik József -->

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a kemma.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!