Vakablak: szórakozás, kikapcsolódás, kultúra

Már az iskola lépcsőin kaptattam fölfelé, amikor meghallottam az emeletről leszűrődő dallamokat. Ahogy benyitottam a terembe, ott találtam magam az éppen velem szemben álló művésszel, és a ténnyel, hogy nincs hely. Na ez jól indul, gondoltam. Körbefürkésztem a teremben ismerős arcok után kutatva, és találtam is néhányat, de pont azt az egyet nem, akinek ott kellett volna lennie. Feszengve álltam az ajtóban és vártam.

Ekkor kinyílt az ajtó, és a barátnőm viharzott be. Elárasztott a megkönnyebbülés: most már ketten feszenghetünk teljes nyugalomban. Aztán a cimbalomművész, Lukács Miklós újra nekikezdett a játéknak. Ekkor már az előnyei is megmutatkoztak a pódiummal szembeni „ajtónállásnak”. Nem volt másik olyan hely, ahonnan jobban élvezhettük volna a muzsikát.

Egyenesen felénk áramlott és még azt is elfelejtettem, hogy egy perce még bizonyos fenntartásaim voltak az elhelyezkedésemet illetően.
Miután a közönség, és persze mi is, kitapsoltuk magunkat, közölték velünk, hogy máris elérkezett a „félidő”, egy kis szünet. Hát igen, ahogy már említettem, egy csöppet késve érkeztem. Egy kis felfrissülés után mindenki visszaült a helyére, kivéve minket.

Mi nem álltunk vissza a helyünkre. A barátnőm és én szépen helyet foglaltunk a terem egyik végében található emelvény szélén. A célnak pont megfelelt. Így már ülve élvezhettük a volt Eötvös-diák, Pálfi Kata színésznő előadását:  felolvasott néhány részletet a magával hozott novelláskötetből.
Az est következő programjaként megismerkedhettünk a teremben már eddig is megcsodálható mesés töklámpásokat készítő Zsolnai Tímeával.

A művésznőt bemutató Lévai Ádám viccesen megjegyezte: úgy nézzük ezeket a remekműveket, hogy igazi „Zsolnaiakkal” van dolgunk, utalva az alkotó nevére. A lámpások gyönyörű mintázatai kövekkel voltak kirakva, melyek a fényben elbűvölő színpompában játszottak. A lámpások készítője elmesélte, hogy egy súlyos betegség elől menekült az alkotásba. Mára szerencséremár  teljesen jól van, de „hobbijával” nem hagyott föl, szerencsénkre. Bárcsak mindenki megtalálná a saját művészetét az ilyen nehéz helyzetekben! Talán, ha így lenne, az orvostudományra sem hárulna ekkora nyomás.

Végül az est zárásaként volt Eötvös-diákok együttese a Neverending Sorry zenélt nekünk. Meggyőződhettünk annak a tévhitnek a valótlanságáról, hogy a tanárokat órák után hibernálják, majd másnap az órák kedvéért kiolvasztják, ugyanis Szeidemann Ákos, iskolánk tanára is a banda tagja volt.
Egy percre sem bántam meg, hogy a Vakablakot választottam!