Blogito ergo sum

Ha éppen unalmamban „szörfölök a neten” nagyon sokféle oldalt találok. Vannak naplószerű blogok, ahol a szerző az éppen aktuális napját tárgyalja ki, néha igen nagy részletességgel. És itt most értsünk bele mindent. Találkoztam olyan oldallal, ahol az illető mélyreható elemzést tartott nekünk, olvasóknak a mindennapi könnyítéséről. Meglepődve, kicsit sokkolódva könyveltem el magamban, hogy a biológia tanárnőm sem taglalta ilyen részletesen az étel útját.

Vannak, akik kitalált történeteket, verseket, novellákat, saját regényrészleteket közölnek, mindig csak egy kicsit, hogy felkeltsék az érdeklődésünket, és később is benézzünk hozzájuk. Mint a szappanoperák. Igazán furfangos.

Egyes fanatikus oldalakon, alig tizenkét-tizennégy éves kislányok fényezik oldalakon keresztül kedvenc Twilight hősüket, fiúbandájukat. Őket olvasva olykor elszörnyülködök a tényen, hogy talán eltörölték az általános iskolákban a nyelvtan órákat, de az is lehet, hogy én beszélek régimódian.
Van, hogy olyan blogba botlok bele, melynek szerzője a világ kitaszítottjainak egyike. Akit senki sem szeret, és akit olvasva kedvem támad a jeges Dunába ugrani.

Az enyhébb változat, amikor csak tipikus fájdalmas idézetek sorakoznak előttem, arról, hogy csak akkor érdekeli a srácot a csaj, ha már ő nem foglalkozik vele. És, hogy ez még hatásosabb legyen, kapok egy ironikus „;)” -t, hogy lássam, már semmi esély.
Ezek ízelítők azokból az oldalakból, melyeknek nem találom értelmét, de bizonyára vannak, akik engem, és a hozzám hasonlókat figuráznak ki írásaikban. Bármely hihetetlen számomra, de van ezekre is kereset. Van, hiszen így barátokra találhatunk, tanulhatunk, tapasztalatokat szerezhetünk (például: „Mit ne írjunk?”).

Igazából teljesen mindegy mit írunk, a lényeg, hogy legalább egy embernek örömet szerezzünk vele. Ha ez az egy ember saját magunk, akkor már megérte elkezdeni írni.