A változás tánca

A palotás megadta a lendületet a két osztály keringője előtt, amelyek alatt minden szülő könnypárás szemmel ámulhatott a csodaszép, menyasszonyi ruhás lányán, vagy az elegáns frakkba öltözött fián. Azonban ez az esemény merőben mást jelent egy külső szemlélőnek és mást egy végzős diáknak, aki a részese lehetett.

A tánc betanulása több hónapos procedúra volt, hetente [többször?] próbáltunk. A „nagy napot” megelőző héten a már betanult tánc tökéletesítése történt (éjt nappallá téve). Ekkorra már az izgatottság és a kimerültség mindenkit átjárt (kivéve a fiúkat, mert a fiúk természetesen kőből vannak). November 15-én, a ruhás főpróbán ízelítőt kaphattunk abból, hogy is fog ez kinézni.

Szombaton már kora reggel sokan hangot adtak nem kis rettegésüknek az osztály facebookcsoportjában („oké lányok kinek van még gyomorgörcse?”, „6 óta fenn vagyok”, „Aaaaaaaa felek”, „MA VAN A SZALAGAVATÓNK, A MI SZALAGAVATÓNK”, „Halal”).

Tulajdonképpen az izgalom nem alaptalan, hiszen hibázási lehetőségek egész tárháza áll fenn a templomi műsor, a szalagtűzés és persze a tánc alkalmával. Ez a délelőtt egy kenyai futó gyorsaságával rohant el, hirtelen készülődni, majd indulni kellett.

Az autóban ellenőriztük a cuccokat. Pénztárca, telefon, fényképezőgép, nagymama, zsebkendő, megvan minden, indulhatunk! Csupán két visszafordulással, miután tényleg minden szükséges eszközt (és családtagot) kipipáltunk, el is tudtuk hagyni az utcát és ténylegesen úton voltunk.

A templomi rész az osztályok műsoraival, beszédeivel a köszönetnyilvánításról szólt. Itt hangzott el az, hogy immár kezdünk bekanyarodni a finisbe, már ami a gimnáziumot illeti. Az utolsó fejezet kezdődik meg a végzősök számára. S talán a legnehezebb is. Potom kétórás műsor után, meghatódva, feltűzött szalaggal sétáltunk át a Güntner Arénába.

Ott jó hangulatban kezdett el öltözködni a társaság, vidáman készültünk a táncra. Igyekezett mindenki jó külsőt varázsolni magának, hisz, ha most nem néz ki jól, akkor máskor nem is lesz értelme. Hamar eltelt az idő, jött a palotás, majd a vége a palotásnak. Ez azt jelentette, hogy nemsokára mi jövünk. Mi következünk. Táncolni fogunk. A palotásruhás osztálytársak átöltözése után (ami igazi csapatmunka volt, az idő rövidsége miatt) felsorakoztunk a keringőhöz.

Oldalamon a párommal, akivel végigtáncoltuk az elmúlt hónapokat, azért, hogy most beállhassunk ebbe a sorba, egy pillanatra úgy éreztem, megállt az idő. Mikor láttuk megindulni az első párt a színpad felé, és láttuk, hogy a népes nézősereg a lelátókról egy emberként szegezi a tekintetét RÁNK, elkezdődött az este legjobb része.

Hát: táncoltunk. Biztos, hogy nem a leghibátlanabb, de a legszebb táncunk volt ez. A tapsvihar után a megkönnyebbülés borzongása futott végig rajtunk: Sikerült! Majd jött a felocsúdás. Ennyi volt, ilyen gyors volt… A három perces tánc most az egyszer lement húsz másodperc alatt?! Az időérzékünk már megint tréfát űz velünk, úgy látszik. Az este további része ebben a felszabadult hangulatban telt, hisz a tánc okozta katarzis még kitartott egy ideig. Hát megéltük ezt is, a szalagavatónkat. Az osztály most, épp a gimnázium finisében kezdett el élni igazán.