Kolonics Zita Júlia

2019.11.07. 06:20

„Miért félnénk, miért élnénk, ha nem egy álomért?”

Mi lenne, ha azt mondanám, hogy megfejtettem a fiatalok problémáját – vagy legalábbis egy részét? Ha egy kicsit utánaolvasol, jó pár cikket találhatsz, ami ezzel foglalkozik. Viszont egyiket sem érintett írta, maximum közreműködött benne.

Eötvös József Gimnázium

Gyakorlatilag a 16–21 éves kor életünk egyik legmeghatározóbb időszaka. Ekkor kezd kialakulni a világképünk, kezdünk saját véleményt alkotni komorabb témákról is. Nagy hatással vannak ránk a szüleink, az iskolánk vagy munkahelyünk, a zenei stílusunk, de leginkább a társaság, amiben a legtöbbet tartózkodunk.

Gondolkoztál már azon, hogy hogyan tovább? Hogy képzeled el a jövődet? Furcsa, de még nem dominálnak bennünk azok az érzések, amik mutatnák, merre húz a szívünk. Jó néhányan még 20 évet sem éltünk és már tudnunk kellene, hogy merre szeretnénk lépni. Olyan ez, mintha egyet lépnél előre és négyet hátra. Mire kitalálsz egy ötletet, jön valaki vagy valami és ráébreszt, hogy korántsem az az elképzelés a megfelelő. Egyszerűen lehetetlen kitalálni, hogy mit szeretnél csinálni, anélkül, hogy ismernéd az összes lehetőséget. Sokaknak csak hónapokkal vagy évekkel később sikerül, mint társaiknak.

Ez az életkor a küszöb a gyermekkorunk és a felnőtt életünk között. Olyan, mint amikor kisgyerekként ugrálunk, hogy elérjük a villanykapcsolót. Csak ugrálunk és nyújtózkodunk, de csak az ujjhegyünkkel érjük el. Ilyenkor vagy átkapcsoljuk és betölti a szobát a fény vagy maradunk a sötétben és próbálkozhatunk újra.

A mostani fiatalságot több csoportba oszthatjuk: vannak, akik mindig apuci, anyuci kicsi gyermeke marad; vannak, akik elzárkóznak a világ dolgai elől, vannak, akik látszólag tökéletesen néznek ki, de ha magukra lennének utalva, könnyen feladnák a harcot. A maradék pedig a talpraesett és a céltudatos fiatalok csoportja. Vess egy pillantást az emberekre! Elég ha csak végignézel a vonaton vagy a buszon. Nem csak azt kell nézned, hogy talpig márkás ruhában van-e, a legújabb okostelefon van-e a kezében hanem a kisugárzásukat és a csillogást a szemükben. Amikor alsó tagozatos apróságok szaladnak el melletted ragyogó szemekkel, te is elmosolyodsz. Majd amikor egy középiskolás – netalántán végzős jön veled szembe, látod a fakulást az arcokon mert fáradtak. Nem kifejezetten fizikailag hanem lelkileg.

Járhatnak heti ötször edzőterembe vagy sminkelhetnek órák hosszat, ha az embernek a lelkében van a baj, akkor azt nem tudja egyik pillanatról a másikra eltüntetni, csak egy időre elrejteni. Ha jobban belegondolunk, mindannyian tudjuk, hogy ennek mi az oka. Tisztán emlékszem, hogy amikor hanyagolni szerettem volna a tanulást, a szüleim azzal biztattak, hogy jelen pillanatban ez a munkám. Valóban. Nekem pedig csak az lenne a kérésem, hogy valaki cseréljen helyet egy diákkal egy napra és próbáljon úgy teljesíteni, ahogy elvárnák tőle. Csak utána ítélkezzen!

Lassan 15 év megfelelési kényszer (nem csak szüleik és az iskola, hanem saját magam felé is), nyomás és teljesítés után megkérdezik, hogy mi a véleményem valamelyik világeseményt érintő témáról, és csak annyit tudok rá mondani, hogy fogalmam sincs. Halvány lila ibolyám nincs arról, hogy miről beszélnek, mert nincs rá időm, sem energiám, hogy a kötelező dolgok mellett tájékozódjak.

Ha jobban belegondolok, félek attól, hogy mi vár rám. Félek az ismeretlentől. Fogalmam sincs mit fogok kezdeni magammal egyetem alatt – vagy, hogy egyáltalán menjek-e egyetemre. Persze legalább egy okleves képzés kell, hisz papír nélkül emberszámba se vesznek. Meg is érkeztem az ördögi kör elejére.

Hogy várjuk-e a felnőtt kort? Mindennél jobban és egy cseppet sem. Várjuk a függetlenséget és a saját életet. A munkát és a saját kis kuckót, ahol elkezdhetjük az önálló életet. Hát igen, ilyenkor jönnek a kérdések, hogy hogyan is kellene ezt kivitelezni. A rossz hír, hogy ezt viszont csak akkor tudjuk meg ha fejest ugrunk a mély vízbe.

Ezek is érdekelhetik