„Ettől még ember maradtál...” – a függőségekről diákszemmel

Nagyon elgondolkodtató volt számomra az ott töltött közel két és fél óra, hiszen mire is gondol ilyenkor egy középiskolás diák? – „Ó, igen, ismét jön valaki, aki meg akarja mondani mit, és hogyan csináljak.” De engem továbbra is foglalkoztat a téma. Tapasztalataim alapján sok esetben csak fejmosást kap a gyerek, kevés olyat hallani, hogy valaki nem végzetes hibát követett el, és egy hatalmas berúgás után is azt mondják neki otthon: ettől még ember maradtál.

Az előadás azonban számomra pozitív oldalról tárgyalta a helyzetet. Harmadéves gimnazistaként, iskolás éveim kellős közepén kerültem már olyan szituációkba, hallottam róluk, amelyek a témát, és a róla alkotott véleményt alátámasztják.

De mégis mi a jó, és mi a rossz? Mindig igaza van a felnőtteknek?

„Ha már ennyi eszed volt, hogy ilyet csináltál viseld a következményeit..” – Ismerős a mondat? És hogy mi a bűnös cselekedet: kipróbáltunk valami újat, valami olyat, ami veszélyes, de jó. És miért: mert mindenki csinálja, nehogy már pont mi lógjunk ki a sorból.

Szerintem a legtöbb fiatal valami ehhez hasonlót gondolhat. Úgy gondolom, azonban egyszerűn mindenki kíváncsi azokra a dolgokra, amelyek távol állnak tőlük, de mégis a mindennapjaik részei.

Hiszen nagyon sok felnőtt, ebből adódóan szülő él valamilyen szenvedélybetegségben: dohányzik évek óta, alkoholista, munkaalkoholista, vagy nem tud elszakadni a mobiltelefonjától, akárcsak gyermeke, de önmagával sosem néz szembe.

Mi történik ilyen estekben: a gyerek nem feltétlenül egy barátságos beszélgetésben találhatja magát, ahol elmondják neki – esetek történése előtt, vagy után –, hogy arra ügyeljen, azokat a kereteket, amit a józan esze diktál, alapján cselekedjen, vagy ha már megtörtént a baj tanuljon a történtekből: biztos olyan jó volt-e ez így, akarod-e még egyszer.

Tényleg arra vágyunk, hogy újra és újra átlépjük a bizonyos határt? Persze az elején minden csudijó: visz a lendület, magával ragad a hangulat aztán jön a képszakadás. Mikor másnap reggel felébredsz és fogalmad sincs, hol vagy, mennyi az idő, milyen nap van és talán abban sem vagy biztos ki is, vagy valójában. Aztán mire összeszeded a kellő információkat már csak azt fejtegeted, hogy vajon mióta tart ez az állapot? Meddig kell visszagörgetned az eseményeket, hogy rájöjj, hogy is volt, miket cselekedtél. És sajnos az esetek nagy részében olyan dolgok derülnek ki, amiknek aztán nem feltétlenül örülünk, és beárnyékolják az egész helyzet élvezetes oldalát.

Egy-egy kihágás után, kellemetlen helyébe is kerülhetünk barátaink szüleink előtt, de ami a legrosszabb, előfordulhat, hogy semmilyen visszajelzést sem kapunk. Így pedig könnyen kerülhet akárki olyan véget nem érő mókuskerékbe, amelyből nehezen jöhet ki végül sértetlenül. De persze ez egy eléggé erős szituáció, van azonban más oldala is az efféle függőségeknek, ami inkább csendes gyilkos formát ölt.

Rengetegen kerülnek a korosztályomban olyan helyzetekbe, amikor a mobiljuk a közösségi oldalaik veszik át a barátok szerepét, keríti őket hatalma alá, ez pedig egy zárkózott személyiséget, egy megnyílni képtelen önbizalomhiányos állapotot idéz elő. Hiszen az interneten az a dolog, ami népszerű – legyen ez ember vagy akár egy ruhadarab –, annak akarunk megfelelni anélkül, hogy észrevennénk.