Mélyszántás

Amikor ezt írom, már befejezték a mélyszántást a gazdák. Eszembe jutnak a frissen kifordított földhalmok, amelyek mellett a minap autóztam hosszú kilométereken át. Ronda, ködös, szürke idő volt, az eső is szemerkélt. A szűrt fényben csak a szénfekete barázdák csillogtak reménykeltően. Az a jóleső érzés öntött el, hogy minden zavaró körülmény ellenére ez a látvány gyönyörű. Előkelő hölgyek jelentek meg képzeletemben frissen szántott föld mintázatú báli ruhákban.

Aztán arra gondoltam,

mennyire elszakadtunk a természettől,

az évszakok körforgásától, az élet ritmusától. Legutóbb a repce virágzását bámultam meg ilyen őszinte rácsodálkozással. Hogy mennyit tudunk sírni a számítógép előtt, mert minden rossz, mennyi baj gyötör, milyen sok reménytelenség veszi el a kedvünk, és már nem bírjuk tovább, és menekülünk. Miközben, dacolva az időjárással, a kártevőkkel, a piac kiszámíthatatlanságával, vannak, akik mégis vetnek, aratnak, szántanak, és függetlenül a termésátlagtól, jövőre újrakezdik. Mindig újrakezdik.

Az úton szerb, török, román rendszámú járművek sokasága suhant. Áramlott szabadon a munkaerő itt, Európa közepén. Rengetegen vágynak rakottabb nyugati tájakra, föl sem fogva annak a környéknek a szépségét és gazdagságát, ahonnan elindultak. Néztem a barázdákat, a tábla végében a hatalmas zöld gépszörnyet, amely a földdel együtt lelkem nyugalmát is fölforgatta, és megerősödött bennem a régen gyökeret vert elhatározás: én itthon maradok!

Csak el ne felejtsem tavasszal a rügyfakadást…