„Azért nagy, mert kicsiny”- Virágzó hitélet színhelye volt a felsőgallai zsinagóga

„Ez a templom azért nagy, mert kicsiny”– Bányai Lajos református lelkész ezzel a mondattal foglalta össze az 1927. szeptember 8-án felavatott felsőgallai zsinagóga építésének történetét. Az alig háromszáz lelket számláló közösség, a mindössze két esztendővel korábban életre hívott fiókhitközség döntött úgy, hogy felépíti saját zsinagógáját, és hatalmas elszántsággal vágott bele a zsidóság számára szakrális és közösségi térként is használatos épület felhúzásába 1925-ben.

Miután a századfordulón a felsőgallai Baross Gábor és Szent János (ma: Gábor Áron) utcák által határolt területen számos zsidó tulajdonban lévő üzlet kezdte meg működését, kézenfekvőnek tűnt, hogy ide építik a zsinagógát is. A bányavállalat tisztségviselőiből és jómódú kereskedőkből álló fiókhitközség vezetése erre a célra a felsőgallai vásártér egyik ingoványos, más célra egyébként alkalmatlan területét vásárolta meg, és Székely Jenő társulati főépítész és hitközségi elnök tervei alapján 1926 őszén már meg is kezdték a munkálatokat.

Tatabányán kívül is alkotott az építész

Székely (Szmuk) Jenő 1875-ben született a ma már Romániához tartozó Máramarosszigeten. Mindössze harmincéves korában, 1905-ben lépett a Magyar Általános Kőszénbánya (MÁK) Rt. állományába, ahol először a vállalat tatabányai építészeti osztályának építésvezetője, majd 1922-től annak főépítésze lett. A zsidó családból származó, felsőfokú építőmesteri végzettséggel rendelkező szakember elsősorban különböző üzemi épületek tervezésével foglalkozott, valamint az ezek kivitelezésével kapcsolatos feladatokat látta el. A felsőgallai zsinagóga mellett nevéhez fűződik az azóta felrobbantott újtelepi (1929), valamint a Hegy utcai (1934) római katolikus templom tervdokumentációjának elkészítése. Székely Jenő Komárom-Esztergom megye székhelyén kívül is alkotott, ő tervezte például a neszmélyi első világháborús emlékművet is. A társulati főépítész 1939-ben nyugdíjba vonult, azt követően pedig Budapestre költözött, ahol 1942-ben hunyt el.

A következő esztendő nyarán már az épület falai álltak, és a tetőszerkezettel is elkészültek, de forráshiány miatt az építkezés leállt. Az építtetők azonban országos adománygyűjtő akciót indítottak, és ezzel sikerült előteremteniük az építkezés befejezéséhez szükséges összeget. A zsinagóga épülete és a hozzá kapcsolódó kultúrterem csaknem tíz esztendőn át zavartalanul szolgálta a híveket.

Az 1930-as évek végén hatályba lépő, a zsidóság gazdasági és társadalmi szerepvállalása csökkentését célzó jogszabályok azonban véget vetettek az addig virágzó hit­életnek. 1944-ben, a zsidó lakosság gettókba költöztetését előíró jogszabály hatálybalépését követően a helyi hatóságok a zsinagógát és környékét jelölték ki erre a célra.

Az elődtelepülések és néhány környékbeli falu teljes zsidó lakosságát itt gyűjtötték össze, majd indították útnak. A több mint háromszáz ember közül alig néhányan élték túl a borzalmakat. A hívek nélkül maradt közösségi épületet ugyan 1944 végén bombatalálat érte, de nem semmisült meg.

A háború után a fiatal város vezetése szükségesnek tartotta a városképi szempontból meglehetősen problematikusnak tekinthető, de még helyreállíthatónak minősített épület sorsának rendezését. A még használható épületet és környékét az 1952-ben megalakuló megyei vízművek telephelyéül jelölte ki, majd az egyre rosszabb állapotba kerülő zsinagógát éveken át raktárként használták.

Az üzem vezetői 1957-ben munkabiztonsági okokra hivatkozva bontási engedélyt kértek és kaptak a város illetékes osztályától, ám a határozatban foglaltak végrehajtását két évre felfüggesztették. A zsinagógát végül 1959-ben lebontották, és ma már csak egy 2005-ben emelt műalkotás emlékezteti az arra járókat a Gábor Áron utca Tatai út felőli részén egykor állt épületre.