Papik Zsolt: „A tetoválás művészet, egy önkifejezési forma”

– Mikor jött el az a pillanat, amikor beléd vágott, hogy tetoválóként szeretnél dolgozni?
– Elég korán. A házunktól nem messze volt egy motoros klub, ott szinte csak teletetovált figurák fordultak meg. Ez a kilencvenes évek közepe táján volt, amikor még nem volt elfogadott és népszerű a tetoválás. Szinte csak a motorosokon lehetett látni mintákat, és Ganxsta Zolee-n. (nevet) Nekem nagyon tetszettek ezek a kivarrt motorosok, férfiasnak és törvényenkívülinek tűntek a tetoválásaik miatt. A másik mérföldkőnek azt mondanám, mikor kilencéves koromban megvettem az első tetoválómagazinomat. Akkortájt indult az a lap, talán a harmadik vagy negyedik számot csíphettem el. Sárközi Zsolt egyik mintája ragadott magával, ami a hét főbűnt ábrázolta. Mikor megláttam, a szerelemhez hasonlatos érzés kerített hatalmába, onnantól tudtam, hogy ezzel akarok foglalkozni, és hogy én magam is szeretnék tetoválásokat. Noha az egyik leghíresebb itthoni tetoválón nincs egy darab minta sem, számomra egyértelmű volt, hogy egy tetkós ki legyen varrva. Nálam ezek szorosan összetartoznak.

– És hogy kezdtél tetoválni?
– 2013-ban szereztem meg a mestervizsgám, de előtte már néhány éve dolgoztam otthon. Eleinte csak a haverokat, barátokat varrtam ingyen, vagy „barterüzlet” keretében. Ezt úgy kell elképzelni, hogy például egy mintával fizettem ki egy bútorasztalost, aki csinált nekem egy asztalt. De már az első munkáim is úgymond minősíthetők voltak, mert sokat gyakoroltam előtte saját magamon. Sokan disznóbőrön kezdik, de az sokkal zsírosabb, mint az emberé. 17 éves koromban sokat gördeszkáztunk és görkorcsolyáztunk, az első saját magam által készített mintám is ilyen témakörből került ki.

– Mindent egyedül tanultál meg?
– Jó pár év, mire egy tetováló kitanul mindent, és nagyon jó, ha felhívhat ilyenkor valakit, aki ellátja tanácsokkal. Számomra Müllner Csaba ez az ember, aki a tetoválómból vált a mesteremmé. Ha elakadtam, inkább kikértem a véleményét, minthogy magam megfejtsem a problémát. Nagy biztonságot adtak Csabi tanácsai, és fontos volt, hogy tudjam, a vendégem is biztonságban van.

– Miből áll egy ilyen mestervizsga?
– Egy tanfolyamot kell elképzelni, ahol az elméleti és a gyakorlati tudnivalókra is megtanítanak. Kezdetnek megismerkedtünk a felszereléssel, a higiéniával. Utóbbi jelentőségét sokan alábecsülik, pedig szerintem ez a legfontosabb dolog. Aztán jöttek a különböző technikák, az olyan segédeszközök alkalmazása, mint például a Photoshop, amit én szinte sosem használok, inkább szabad kézzel dolgozom, mert az egyedi kézjegy számomra fontosabb a Photoshop gyorsaságánál. Az sem mindegy, hogyan vágod ki a sablont a papírból, vagy hogyan rajzolsz bőrre szabad kézzel. Ezután jött a gyakorlati rész. Sorra vettük a vonalazást, a kitöltést, színek használatát és a különböző árnyalatokat... Nekem egy pár hónap alatt sikerült elvégeznem a tanfolyamot, de én otthon már évek óta varrtam, így valamelyest előnyben voltam azokkal szemben, akik a tanfolyamon láttak először tetoválógépet. Az igazán durva ebben az időszakban az volt, hogy a tanfolyam mellett két szakban dolgoztam, plusz emellett maszekban tetováltam, és hétvégéken a fővárosba jártam a mesterképzésre. Nagyon keményen meghajtottam magam, de abszolút megérte.

– Milyen munkahelyeid voltak?
– Rengeteg dologgal foglalkoztam. Csináltam, ami csak szembejött. Voltam csapos, targoncás, dolgoztam kőművesekkel, szereltem vasbetont, de kommissióztam is a bicskei SPAR-központban. Végigcsináltam sok mindent, talán ezért is tudom értékelni, hogy most azzal foglalkozhatok, amivel igazán szeretnék.

[caption id="" align="aligncenter" width="650"] Egy kis ízelítő Zsolt munkáiból
[/caption]– És mihez kezdtél a mestervizsga után?
– A tanfolyam elvégzése után szinte azonnal adódott egy svájci lehetőség, amibe bele is ugrottam. Egy héttel a vizsgám után már Zürichben is voltam. Kisebb megszakításokkal majdnem három évet töltöttem kinn, végül 2015 végén költöztem haza, jórészt azért, mert elegem lett a be nem tartott ígéretekből, amiket a kinti munkáltatóimtól kaptam. Majd bejelentünk, majd szerzünk neked lakást... Persze mindebből semmi sem valósult meg, ráadásul, ha elkaptak volna, elég szép bírságot gomboltak volna le rólam. Ráadásul nem is vagyok olyan fazon, aki könnyen elvegyül a tömegben, így nem szerettem volna trükközni.

– Mennyibe került a felszerelésed?
– Amikor otthon tetoválni kezdtem, mindent megvettem, amire szükségem lehetett, de a mesterkurzuson szembesültem vele, hogy egy komolyabb felszerelésért mélyebben kell a zsebembe nyúlni. Csabi, a mentorom akkoriban beszerzési áron vette például a színsort, ez nekem is nagy segítség volt, hogy az ő révén én is olcsóbban juthattam hozzá bizonyos dolgokhoz. Nagyjából egymillió forintból nyitottam az üzletemet, és előtte körülbelül ugyanennyit fizettem a tanfolyamért és a felszerelésért. A régi, tekercses tetoválógépeket egyébként jobban szeretem, mint a modernebbeket, élvezem a gép hangját, az erőt, amit átad nekem, mikor dolgozom vele. Hátránya, hogy nem olyan gyors, mint az újabb modellek.

[caption id="" align="aligncenter" width="650"] Fotó: Szűr Annamária
[/caption]

– Sok tetováló egy adott stílusban alkot. Te is ilyen vagy?
– Igen, az old school és a realisztikus a legkedvesebb számomra, de szeretem a new school stílust is, ami modernebb, színesebb a „régisulis” cuccoknál, és kicsit a vonalak is elnyújtottabbak. Már gyerekként elkezdtem ismerkedni a stílusokkal, és el is kezdtem rajzolni őket, mert fontos, hogy egy tetováló tisztában legyen az összes műfajjal. A japán stílusban például a vonalazás tetszik nagyon. Vagy ott vannak a maori minták, és itt az eredetiekre gondolok. Egy maori tetoválásért kész lennék például Új-Zélandra utazni, hogy egy igazi szamoai tegye fel rám a mintát. Ők ismerik a vonalak eredeti jelentését, így biztos lehetek benne, hogy ami rám kerül, valóban azt fogja jelenteni, amit én szeretnék.

– Jól sejtem, hogy nem ez a gondolkodás a jellemző?
– Nem bizony. Nagyon sokakat nem érdekel a rájuk kerülő minta jelentése, vagy éppen nincs saját ötletük. A tetoválás egy művészet, egy önkifejezési forma, ezért fontos, hogy valóban téged képviseljen az a minta, amit magadra varratsz. De egyre ritkább, hogy valakit ez vezéreljen. Mondanék egy példát: amikor Rihanna római számokat tetováltatott a vállára, szinte naponta jöttek hozzám emberek, hogy pont ugyanazt kérik, ugyanoda. Gyakran megesik az is, hogy bejön a vendég, és tőlem, mint tetoválótól várja a megfejtést, mit is varrasson és hová.

– Újraütéssel is foglalkozol?
– Igen, javítással és takarással is. Takarni nagyon sok tetováló nem szeret, mert elég bonyolult dolog, de én nagy kihívásnak tartom.

– Mik a terveid a jövőre nézve?
– Folytatni szeretném a tetoválást. Örülnék, ha tudnék még külföldön dolgozni, ugyanis a jó munkát kint is megfizetik, talán még jobban is, mint itthon. Nem vagyok mohó, egy kis házikót szeretnék felépíttetni magamnak, mellette nyitni még egy üzletet, akár külföldön is. Nagyon szeretnék utazni is, és jó lenne, ha több időt tudnék fordítani a festésre. Ez a kedvenc szabadidős tevékenységem, a szalonomban lévő képeket is én magam festettem, de mostanában egyszerűen nincs időm foglalkozni vele. Pedig nagyon szívesen nyitnék egy kis galériát is. Nem célom a világhírnév, de örülnék, ha az a szubkultúra, aki érdeklődik a művészetem iránt, megismerhetné a munkáimat, a nevemet.