2015.11.05. 18:25
Szentessy László 101. kiállítása még november 10-ig látható
Festőnek készült, de grafikusművész lett. Olyan alkotó, aki élete nagyobb részében általános- és középiskolai diákokat egyaránt tanított. Ezt sokan tudják Szentessy Lászlóról, azt viszont kevesen, hogy legelső munkahelye a 62-es TEFU-nál volt, ahol forgalmi tisztként dolgozott Esztergomban.
– Vezetékneve meglehetősen ritka. Honnan ered?
– A nagy magyarosítás korszakából. Felmenőim eredetileg Schneiderek voltak, tehát nagy valószínűség szerint svábok lehettek. Az viszont biztos, hogy nagyapám egyenruha- és reverendaszabó volt, aki a katonatiszteknek és a papoknak készített ruhákat. A nagymamámat Szentessy Máriaként anyakönyvezték a felvidéki Aranyosmaróton, és az ő nevét vette fel apám.
– És ön hol született?
– Esztergomban, 1938 augusztus 16-án, tehát most vagyok kéthetes. De nem csecsemő, hanem 77 éves. Szilvia húgom tíz évvel később látta meg a napvilágot. Édesapánk könyvelő volt és kiváló amatőr festő, édesanyánk pedig sokáig a háztartást vezetette, majd pénztárosként dolgozott.
– Apukájától örökölte a tehetségét?
– Meglehet. Sokszor mesélték nekem, hogy először az ő pasztellkrétáival firkálgattam tele a fal alsó részét még egészen kicsi koromban, de nem szidtak meg érte. Talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy nagyobb fiúként már profi festő akartam lenni. Ebben meghatározó szerepe volt nagybátyámnak, Kardos Brúnó festőművésznek, aki a szárnyai alá vett. Főleg nyaranta, amikor náluk voltam Kulcson. Először mesefigurákat másoltam, aztán egy olyan dunai képet készítettem, melyen evezősök is voltak. Tíz éves koromtól már tudatosan tanítottak.
– Milyen iskolákba járt?
– Az általános befejezése után az I. István Gimnáziumba kerültem, ahol 1956-ban érettségiztem. Mivel tudták rólam, hogy szüleim vallásosak, megmondták, hogy nem javasolják továbbtanulásomat. Ezért a 62-es TEFU-hoz mentem, ahol forgalmi szolgálattevőként tettem a dolgomat Esztergomban. Itt ért a forradalom, amelyben a munkámmal vettem részt. Alig maradtunk néhányan a cégnél, de igyekeztünk biztosítani az élelmiszer-ellátást. Egyáltalán nem volt könnyű.
– És a továbbtanulás néhány év múlva?
– Csak 1971-ben jöttem el a cégtől, akkor lettem képesítés nélküli pedagógus Neszmélyen, ahol a feleségem már 1966 óta tanított. Rajzot és földrajzot oktattam, de a testnevelési órákat is nekem kellett megtartani. Egy évvel később iratkoztam be az egri főiskolára, amit levelezőn végeztem el. Amikor 1975-ben megkaptam a diplomámat, rögtön jelentkeztem a képzőművészeti főiskolára, ahol 1977-ig tanultam.
– Kiktől?
– A legtöbbet Balogh Jenőtől, Keserű Ilonától és Bencsik Istvántól, előttük viszont Egerben Blaskó Jánostól. Mások is hatással voltak rám, de leginkább ők. Nekik köszönhetően kedvező irányban változott a stílusom, bár már 1966-ban részese voltam egy tárlatnak Esztergomban. Itt, szülővárosomban volt tavaly a 100. egyéni kiállításom, míg a 101. a tatai Városi Galériában látható a Kossuth téren, a nagytemplom mellett.
– Onnan már nincs messze az Eötvös József Gimnázium, ahol ugyancsak tanított.
– Méghozzá 1992–2008 között főállású tanárként, később pedig még néhány évig óraadóként. Jó volt tagja lenni a kiváló tantestületnek, és segíteni sok tehetséges fiatal ismereteinek a bővítését.
– Nyilván megtette ezt saját gyerekeivel is. Melyikük örökölte az ön kézügyességét és képi látásmódját?
– Mindkettő. Róluk azért elmondom azt is, hogy először Noémi született október 20-án, majd két évvel később Balázs, október 21-én. Nekik köszönhetően már hat unokánk van. Dani a legidősebb, aki már 30 éves. Milán 29, Bence 23, Máté 15, Míra 15, Édua pedig 11 esztendős. Úgy vettem észre, hogy közülük a lányoknak van leginkább érzéke a képzőművészethez, míg a fiúk más területeken boldogultak eddig, vagy boldogulnak a jövőben.
– Saját pályafutását hogyan értékeli?
– Drága édesapám és nagybátyám hatására magam is festőnek készültem. A kezdetek kezdetén sokat foglalkoztam akvarellekkel, majd olajjal is dolgoztam. Ám a gyerekek megszületése után nekik kellett a több hely, nem nekem. Ezért tértem át a grafikákra, mert ahhoz nem kell egy műterem, elég az asztal sarka is. Örülök annak, hogy időnként reklámgrafikával is foglalkoztam. Én terveztem például az Aranykocsi Zrt. logóját, és a pécsi Somogyi Pincészet boroscimkéit is. Ám ezek csak kisebb „kirándulások” voltak számomra, az igazi örömöt az ex librisek, alkalmi grafikák és a sorozatok készítése jelentette, jelenti nekem. Vallom, hogy már a témaválasztásnak is van jelentősége, hát még a megvalósításnak. A látottak puszta másolása számomra nem művészet, de a valóság „átszűrése” és ötvözése egyéni gondolatokkal, érzelmekkel, már igen.
– Mikor mutatja ezt meg a következő kiállításán?
– Nem tudom. A közönség előtti bemutatkozás nem számok függvénye. Bízom viszont abban, hogy nem a 101. volt az utolsó. Ha hamarabb nem is, de legkésőbb a 80. születésnapomon szeretném meglepni magam a 102-dikkel.
