Összefogtak a vértesszőlősiek az autistákért

A vértesszőlősi református egyház gyülekezeti házában vártak. Jól előkészítette a látogatásomat Kelemen-Kálazy Éva, Vica, a csoport szakmai vezetője: fényképes bemutatkozót készített rólam, hogy szemléltesse a diákoknak az érkezésem. Azt is pontosan megbeszéltük, hogy meddig maradok, miként viselkedek ottlétem alatt.

Vica éppen az egyik kisebb szobából jött ki, ahol a csoport legidősebb, tizenegy éves gyermeke tartózkodott. Egy pillanatra lépett csak hozzám, hogy elmondja a legfontosabb szabályokat, majd visszament a diákhoz.

Három felnőtt, három gyermek. Kilencéves a legifjabb. Fiúk. A velük lévő felnőttek önkéntesként vállalták a feladatot. Tanulni szeretnének, többet tudni az autizmusról.

Leültem a nagy tanulószobában. Egy diák tanári felügyelettel éppen feladatokat oldott meg. Közben hallottam kintről a nagyobb diák hangos szitkozódását valami miatt. A benti ügyesen végezte feladatát. A mellette lévő felnőtt komoly eszköztárral volt felszerelve: övtáska, amelyből időnként kivett valamit, és azt mutatta a gyermeknek. Időmérő eszközt is használt. Amikor végzett a gyermek, megkapta a jutalompontokat, amelyeket később beválthatott. Közben Vica is bejött a nagyobb fiúval, aki leült egy másik asztalnál, majd ő is elkezdett tanulni.

A kisebbik közben odalépett hozzám, bemutatkozott, majd következett a rövid feladat a számítógépes szobában. Kérte, hogy kísérjem el oda is. Örömmel mentem. A nagyobb fiú maradt a tanulószobában tanárával.

Úgy éreztem, csak pillanatok teltek el jövetelem óta. A három diák nem tartózkodott sokat egy légtérben. A harmadik pedig éppen ekkor lépett be az udvarról. Azonnal a bogarakról kérdezett: ismerem-e őket? Nem, de ez nem zavarta. Rövid mondandójából kitűnt: tudora a témának. Közben a nagyobbik is végzett a rövid tanulással, így helyet cseréltek.

Az egyesület alapításáról

Komlósy Dóra, a tanulócsoport működtetését biztosító Kék Nefelejcs Egyesület elnöke elmondta: a kisfia 11 éves, ép intellektusú, autizmussal élő kisgyermek. Nem találtak számára megfelelő ellátást, és megtapasztalhatták azt is, hogy a gyógypedagógiai intézmények sem minden esetben alkalmasak egy szenzorosan érzékeny (zajra, fényre, érintésre), szociális és kommunikációs készségek terén eltérő viselkedésjegyeket mutató gyermek fogadására. A normál általános iskola is hatalmas megterhelést jelentett volna a gyermek számára.

A Kék Nefelejcs Egyesület vezetője két évvel ezelőtt ismerte meg Kelemen-Kálazy Évát, azaz Vicát, aki a tatai Auti Szülőklub alapítója. A probléma mindkettőjük számára ismert volt, ezért már akkor elkezdtek gondolkodni a megoldásán. Később több olyan szülő is csatlakozott hozzájuk, akiknek a gyermekei magántanulói státuszba kerültek a normál iskolákban. Megalapították hát közösen az egyesületet, és elindították a tanulócsoportot gyermekeik számára.

A számítógépes szobában ügyesen haladtak a feladatmegoldással. Amíg a fiú uzsonnázott, én kikísértem az udvarra a nagyobb diákot és tanárát. A nyughatatlan nagylegény nehezen követte az utasításokat, és bár sűrűn kinyilvánította nemtetszését, végül mégis figyelembe vette a szigorú szabályokat, az időkereteket, a különböző tevékenységek egymásutániságát.

Elképesztő katonás rend, következetesség, figyelem és persze szeretet az, ami összetartja ezt a kis csapatot. A három fiú reggel nyolcra érkezik és fél kettőig mindegyiküket százszázalékos figyelem veszik körül – egyénre szabott kommunikációs és motivációs eszköztárral (napirendek, folyamatábrák, szabályrendszerek, hang­erő-szabályozók, pontgyűjtők…).

Mindegyik felnőttnél más és más színű dosszié volt, ahol a napirendek mellett az adott gyerekre jellemző egyéb problémák javítását szolgáló rajzok, magyarázatok is össze voltak gyűjtve. Minden írott és íratlan viselkedési szabály egy-egy dossziéban. Mert nekik ez okoz nehézséget. Nekünk meg a bogarak felismerése.