Máig hat

Legalább kétféleképpen viszonyulunk október 23-hoz. Aki megélte, elszenvedte annak ma is könny szökik a szemébe, ha visszaemlékszik azokra a dicső, majd vérgőzös terrorba torkoló napokra. Aki csak olvasott, hallott róla vagy szülei, nagyszülei „meséiből” táplálkoznak elképzelései, talán nem is érti a felkelőket. Miért „dobták el” fiatal életüket, miként állhattak egyetemisták, munkások, földművelők – egymásba karolva – a szovjet tankok ágyúcsövei elé?

Elgondolkodtak már azon, ha akkor ott vannak, megtették volna? Megtették volna a rendszer elsöpréséért, a demokráciáért, a függetlenségért, a szabadságért. Mert nagy vonalakban erről volt szó. Persze mindegyik kifejezés, eszme felfogható, ám korántsem kézzelfogható. És ez jócskán nehezíti napjaink tisztánlátását is.

Az egykori történelem ma is köztünk élő fő- és mellékszereplői, valamint a „hallomásból táplálkozók” között egy valami mégis közös. Tudják, elismerik, hogy 1956. október 23. máig hat, és innen eredeztethető, hogy – patetikusan hangzik – kis hazánk lerázta a rabigát egy emberöltővel később. Akkor, amikor immáron harmadízben kikiáltottuk a köztársaságot.

És végre becsülettel vehettünk végső búcsút az akkor elesettektől, kegyetlenül kivégzettektől, jeltelen sírba vetettektől. Sőt, végre nem az éj leple alatt, lopódzva kellett az emlékezés koszorúit nyughelyükre tenni. Ám ezeken a hantokon még jut egy tenyérnyi hely, ennyi idő után talán, a megbékélés virágainak is.