A böjti csiripiszli nyomában

A falu végén, egy takaros porta kapujában várt minket vendéglátónk. Az első, ami feltűnt, hogy a házigazda legalább húsz évet letagadhatott volna évei számából. A másik, hogy milyen fürgén járva kalauzolt minket meleg, barátságos otthonába. Találkozásunk célja egy hagyományos böjti étel – szemünk láttára történő – elkészítése volt.

A kiskonyhában  a szomszédasszonyok Margó és Erzsike mellett Angyal József húga, Gizike, valamint a csiripiszli sütéséhez szükséges alapanyagok „vártak”.Az asztalon csíráztatott búza- és rozsszemek zöldelltek egy tepsiben. A kockás viaszosvászon terítő szélét felhajtották. Ide srófolták fel az öntvényből gyártott ósdi húsdarálót. Amíg Gizike megtöltötte csírákkal a daráló száját és elkezdte ütemesen tekerni, addig Jóska bácsi az étel történetéről mesélt.

– Hagyományos étel itt Kisigmándon a csiripiszli a böjti időkben – mondta. – Édesanyám az aratást követően csuhészatyrot nyomott a kezünkbe nekünk, katolikus fiataloknak, és kiküldött bennünket a határba rozs- és búzakalászokat gyűjteni. Aztán a magok vászonzsákban a padláson vártak a sorukra. Felhasználásuk ideje ugyanis csak január környéke volt...
Közben Erzsikétől és Margó nénitől megtudtuk, hogy a kalászszemek helyes aránya kétharmadnyi búza és egyharmadnyi rozs.

– A család méretétől függően három–öt kiló keverék kell egy-egy adag csiripiszlihez – vette át a szót Margó néni. – Az előkészítés ideje körülbelül két hét...

– Egy napig áztatni kell a szemeket – vetette közbe Gizike, míg serényen préselte egy zománcozott edénybe a csírák tartalmát. – Ezután naponta bevizezett kendővel kell letakarni a magokat, míg ki nem hajtanak. Azok a szemek, amelyek nem csíráznak, ki kell dobni. Nehogy keserű legyen az étel. Egyébként csak ezt a levet használjuk fel a „süteményhez” – mutatott a tál aljára gyűlő zavaros folyadékra.

Annak idején a puszta apraja-nagyja összegyűlt a csiripiszlisütésére. A ledarált magvakat langyos vízben még „kimosták”, majd az asszonyok a levet hazavitték, hogy bekeverjék.

– Kétharmadnyi jó magyar búzalisztet egyharmadnyi rozslisztet kell hozzáadni – folytatta Józsi bácsi. – Amikor aztán az asszonyok visszahozták a masszát, Angyal Jóska befűtötte a kemencét. Egy óra alatt el is készült az édesség, amely a böjt idején napi főételnek számított. Most úgy mondanánk, ez volt a második, hiszen minden nap valamilyen húsmentes leves mellé csiripiszli került. Az ebben lévő vitaminok pótolták, helyettesítették a húst.
A masszát úgy kell elképzelni, mint a piskóta nyers tésztáját. Úgy is öntik bele a tepsikbe, edényekbe. Csak a csiripiszli nem lesz annyira szilárd, mint egy sült tészta. Elkészülte után a pusztabeliek körülülték az asztalt és kanállal egy tálból falatoztak. Valószínű, hogy az egy tálból cseresznyézni kifejezés is ehhez a közös lakmározáshoz köthető.

– Az én szüleim még nádszálat vagy kenyérhajat is tűztek a tepsibe, hogy a csiripiszli ne fusson ki – jegyezte meg Erzsike. – Finom étel volt, ám kisgyerekként nem nagyon értettük ezt a böjti dolgot, hogy miért kell állandóan ezt ennünk. Így előfordult, hogy a spájzba akasztott sonkából csentünk egy darabot, és azt az ólak mögé bújva majszoltuk el...

Időközben Gizike egy összecsavart újságot meggyújtva beüzemelte a gáztűzhely gyomrát. Aztán a precízen kiporciózott adagokat szépen, egymás után nyelte el a sütő. Egy bő fél óra múlva édeskés illatok terítették be a konyhát...