Egykor és most: Húszévesen választották meg tanácselnöknek

 A döcögős kezdet után már szinte minden a tervei szerint alakult. A kezdetekről kérdeztük a falu egykori polgármesterét.

– Negyven évig volt a település első embere. Hogyan indult pályafutása?
– Tősgyökeres héregi vagyok, 1950-ben születtem. 1971-ben választottak meg tanácstagnak és tanácselnöknek. Az az év eléggé mozgalmas volt, megnősültem, megszületett a kisfiunk is és ekkor még főiskolára jártam Zsámbékra. Az utolsó év előtt keresett meg először az akkori járási hivatal elnöke, hogy jelölni szeretnének tanácselnöki posztra. Egyértelmű és határozott nemet mondtam, mivel mindig mezőgazdasági pályára készültem, ezt szerettem és a szüleim is ezzel foglalkoztak. A tanácsi munkát nem ismertem, a közigazgatáshoz nem volt közöm. A téli szünetben a lakásomon kerestek, újra arra próbáltak rábeszélni, hogy vállaljam el.

– Miért éppen önt keresték?
– Abban az időben a faluból ketten tanultunk főiskolán, és egyébként a tanácstagokra, elnökökre sem volt jellemző, hogy főiskolát végeztek volna. Persze először nyilván a faluból javasolt valaki, de az nem derült ki, hogy ki. Szóval amikor másodszor is megkerestek, még mindig ódzkodtam a dologtól, haladékot kértem, aztán következő év elején újra érdeklődtek a vezetők, és még mindig arra bíztattak, hogy induljak jelöltként. Végül egy dolog miatt vállaltam el. Azt ígérték, hogy ebben az esetben nem kell katonának bevonulni. Megválasztásomkor én voltam az országban a legfiatalabb tanácselnök. A diplomák megszerzését követően fél év után fiatalon és ambíciókkal telve jöttem vissza, azonnal nekiláttunk a munkának. Utakat, járdákat építettünk. A helyiek látták, hogy én is dolgozom, lapátot ragadok, és voltak apróbb sikerélmények, így hamar lendületet kapott a közösség.

– Utána ment minden a tervek szerint?
– Nem egészen, mert 1973-ban megkaptam a behívót a katonasághoz. Összeomlott a világ körülöttem, hiszen akkor már megvolt a fiunk, a családi élet, közösségi élet és a tanácselnöki munka töltötte ki minden időmet. Felhívtam a járási hivatal elnökét, mondtam neki, hogy végeztem a tanácselnöki munkával, és ezt vegyék felmondásnak, lemondásnak. Eltelt egy-két hónap, próbálták elintézni, hogy ne kelljen mennem, aztán azt mondták, nem tudják tovább halogatni, mégis be kell vonulnom katonának. Tatabányára kellett mennem, a sorozó tiszt nézte a behívómat, én pedig kérdeztem, hol van az alakulatom, mire ő azt felelte: Únyon. Tehát aznap reggel hatra nekem Únyon kellett volna lennem. Kalandos úton reggel hat helyett este hétre értem oda. A falu szélén, a sorompónál már várt egy katona, kérdezte, hogy „maga a Dékán?”. Mondtam, hogy „én vagyok, maga honnan ismer engem?”. Erre azt felelte, hogy onnan, hogy mindenki engem vár. Ezek a tisztek azt gondolhatták, hogy azért mert tanácselnök vagyok, nagyképűen nem jelenek meg a sorozáson. Kérdezték, hol voltam eddig, mondtam volna, hogy elnézést, de a szó felét mondhattam ki, amikor rám ordított a – sejtésem szerint a legalacsonyabb rangú – tiszt, hogy mit képzelek, itt nincs elnézés. Próbáltam megmagyarázni, de a végén már mindannyian belém fojtották a szót. Tudtam persze, hogy nem leányálom, de erre én sem számítottam. Amibe bele tudtak kötni, abba belekötöttek. Később megtudtam, hogy azért kaptunk olyan kemény kiképzést, mert fél évig még a szovjet alakulathoz képeztek volna ki. A lényeg, hogy fél év után megszabadultam onnan.

– Hogyan?
– Egészségügyi panaszaim miatt a Honvéd Kórházba kerültem, onnan fél év után pedig haza. Itt Héregen fenntartották nekem a tanácselnöki helyet. Ezzel kapcsolatban meg is keresett engem a Magyar Ifjúság magazin, hogy papíron tanácselnök voltam, valójában meg katona.

– Milyen feladatok várták itt Héregen?
– Útépítésekbe kezdtünk, a legsürgősebb feladat az egészséges ivóvíz ellátás biztosítása volt, akkoriban ugyanis nagyon nitrátos volt a víz erre. Az állami támogatás elég magas volt, úgyhogy mindenképpen meg kellett győznünk a helyieket, hogy segítsenek. 51 százalékos támogatás kellett, emlékszem, az utolsó egy-két százalék nagyon nehezen jött össze. Végül sok házalás és beszélgetés tette meg a hatását. Abban az időben maga a tervezés is egy évet vett igénybe, jó öt év alatt sikerült megoldani a problémát. Aztán jól alakult a gazdálkodás, úgyhogy az önrész felét el tudtuk engedni, így jóval olcsóbban tudtuk kivitelezni. Ezért a vízügyi hatóság elnökétől elismerő oklevelet is kaptam. Utána az intézmények felújításába kezdtünk bele, óvoda nem volt a községben, az idősek otthonát szolgálati lakásból alakítottuk át. Közben a szennyvízhálózat és tisztítómű építésének kezdtünk neki. Ez megint nem könnyű feladat, sok időt vett igénybe, de 1998-ban sikerült, aztán szépen sorjában minden más is.