Közélet

2015.11.23. 12:18

Krízisek és nemi szerepek gyerekkorban - Bagdy Emőke a változásokról

Bagdy Emőke klinikai szakpszichológus igazi energiabomba, ez bebizonyosodott akkor is, mikor észak-komáromi előadása előtt beszélgettünk krízishelyzetekről, a gyermekkor nehézségeiről, identitásépítésről, szülői mintákról és hitről.

Finta Márk

Mi a krízishelyzet?
– A krízisben olyan helyzet elé kerülünk, ahol a rendelkezésre álló megoldások nincsenek, tehát abszolúte csőd. Nincs elképzelésünk arról, hogyan oldjuk meg, és hirtelenjében arról sem, mi lesz a jövőben. Még nem tudjuk, és már nem tudjuk, mit csináljunk. Ez a megrekedt állapot a krízis, ami túl hosszan nem tarthat, mert olyan kártékony, megbetegítő stresszállapotot jelent az ember számára, amiből életvédelmi okból ki kell kerülni.

– Mikor ismeri fel az ember, hogy krízishelyzetbe került?
– Az ember valójában az egész életében krízisből krízisbe mászik, és a születése pillanatától megvannak azok a kritikus fejlődési időszakok, amikben teljesíteni kell az adott korszak életfeladatát, meg kell tanulni bizonyos dolgokat, bele kell nőni abba az emberi világba, amely követelményeket támaszt. Az első életévben például meg kell tanulni nagyon alapvető dolgokat: szeretni, örülni, ragaszkodni, kötődni. Az ember alapvetően társas lény, mi nem tudunk egymás nélkül élni. De az sem mindegy, hogy kötődünk – hogy a szeretet kinyíljon, hogy a kötődésből hűség legyen, hogy az ember meghaladja az állati ösztönszintet. Az embergyerek megtanulja, hogy a másikhoz felelősségvállaló, hűséges kötődéssel tudjon kötődni. Ennek mintáját az édesanyától kapja, aki jelen van a baba életében, ellátja szükségleteit – ezt a mély mintát beépíti a sejtmemóriába. A szeretet és a ragaszkodás képességét öntudatlanul, az anyatejjel szívjuk magunkba.

– Ebből az idilli állapotból mikor csap át az ember élete krízisek sokaságába?
– Az első veszteség, keserves csalódás akkor következik be, amikor még lubickolunk a boldog, szeretetteli kapcsolatban. A második életévben ráeszmélünk, mi külön kis lények vagyunk, nem vagyunk egyek édesanyánkkal. Ekkor következik be egy krízisidőszak, melyben a gyereknek meg kell tanulnia elviselni azt, hogy a szülő időnként távol van. Ez az autonómia korszaka. Helyes, hogy a szülő segíti ezt a nekibátorodást az életre, és nem olt belé félelmet. A gyerek ugyanis nem fél, a szülő arcáról leolvasható félelem teszi őt félénkké. A harmadik életév is krízisállapotot hoz magával, ekkor ismerjük fel önmagunkat. Ezt hívják szociális születésnek. Elemi szinten fogalmazódnak meg kérdések: én fiú vagyok, ő pedig lány, hogy is van ez? Ráeszmélünk a nemi különbözőségre. A szülői feladat, hogy ekkor ráerősítsünk a nemi vonásokra. A gender-identitás körüli őrület, ami kavarog a világban, különösen megkívánja, hogy szülőként legyünk egyértelműek. Ha fiúnak születtél, neveljünk téged fiúnak, mert benne van a génjeidben, más az agyműködésed, a hormonszinted, más ember vagy, mint egy lány.

– Ön szerint tehát nem helyes, ha engedjük a gyereknek, hogy saját maga döntse el, milyen legyen az identitása?
– Az esélyegyenlőség rosszul értelmezett formája következtében Európa-szerte van egy jelenség, amit én őrületnek merek nevezni. Természetellenes, hogy hagyjuk a gyerekre, hogy eldöntse, fiú-e vagy lány. Kijelentem, és felelősséget vállalok érte, hogy három-öt éves korunkban mi nem tudunk eldönteni semmit. Tízéves korunkig van önismereti zárlatunk, azt sem tudjuk, kik vagyunk. Az apa, az anya, a tanítók mondják meg, kik vagyunk, és azt a mintát vesszük fel, ezt építjük be az identitásunkba. Ezen felül három-öt éves korban történik meg az, amit a pszichológia identifikációnak nevez, önkéntelen azonosulás a saját nemünkhöz tartozó szülővel.

– Eredeti témánkhoz visszatérve: miről beszél hallgatóságának ezen a krízisekről szóló előadáson?
– A krízis voltaképpen az, mikor elakadunk egy életfeladat megoldásában. Az előadásomban beszélek arról, milyen megoldásokat választunk ilyen természetes életkrízisek esetén – konstruktívat, vagy destruktívat. Mi történik, ha nem tudunk megküzdeni ezekkel. Milyen káros utakon indulhatunk el, és melyek azok az én-építő, erősítő, tökéletes utak, melyeket a pszichológia kínál. Elemzem a megküzdés különböző módozatait is, melyek a közvetlen társas támasz igénybe vételétől a belső lelki megoldásokig terjednek. Utóbbiakban ott vannak a humor eszközei, a felülemelkedés, a helyzet átkeretezése, a más szemszögből való rátekintés, az ima, a meditáció. A végtelenre nyitott kogníció arról szól, hogy egy teljesen reménytelen és vereséges lelki helyzetben azt mondjuk: én gyenge vagyok hozzá, de hiszek, és majd megoldja a magasságos ég, Isten. Ez a hívő ember óriási szerencséje, mert a kontroll elvesztésével örvénybe kerülünk, de azt mondjuk: nincs kontrollunk, de neki van, majd átadjuk neki. A pillanat, mikor átadjuk a kontrollt, feloldja ezt a lelki örvényt, és megakadályozza, hogy mélybe hulljunk. Ennek a jelentősége óriási.

Finta Márk -->

Ezek is érdekelhetik