"Ha szépet álmodok, akkor újra szülésznő vagyok"

– Be kell vallanom, hogy egy kedves olvasónk kérésének eleget téve kezdeményeztem ezt a beszélgetést. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem Pénzesné az egyedüli, akit érdekel, hogy mi történt önnel, mióta elkerült Tatabányáról.
– Lehet. Ámbár azért sokan tudják, hogy mikor merre járok, mert gyakran jövök haza édesanyámhoz.

– Jól emlékszem, hogy pont miatta nem indult el a tanári pályán?
– Tény, hogy a közgazdasági szakközépiskolában eltöltött éveim alatt már lelkes közösségi ember voltam. Vallom, hogy ha most is olyan sok szabadidős program lenne, mint 40-45 éve, nem volna annyi feszültség a diákok és a pedagógusok között. Igaz az is, hogy barátaim valóban megdöbbentek, mikor megtudták, hogy nem tanári pályára készülök, hanem a szülésznőképzőbe jelentkezem. Be akartam ugyanis bizonyítani, hogy ott is helytállok, ahol senki sem ismer. Sikerült alaposan meglepnem azokat, akik arra számítottak, hogy édesanyám nyomdokain haladva, az ő oldalvizén evezve próbálok majd sikereket elérni a pedagógusok között.

– Azért így is bőven voltak sikerei.
– Én úgy gondolom, hogy ez relatív, de az tény, hogy már első oklevelem átvétele előtt férjhez mentem, s fiatal feleségként a Schöpf-Mérei Ágost Kórházban helyezkedtem el. Az általam is világra segített első száz újszülöttről naplót vezetettem,  fényképüket ma is őrzöm. Sok év után is büszkén mondhatom, hogy ha szépet álmodok, akkor újra szülésznő vagyok.

– Később Naszályra került.
– Második házasságkötésemnek köszönhetően. Mint a szülői munkaközösség aktív tagja sok-sok kirándulást és szabadidős programot szerveztem ott, amire felfigyelt az iskola akkori igazgatója, Takács István. Még az 1980-as évek végén felajánlotta, hogy vállaljak munkát napközis nevelőként. Ezután elvégeztem az esztergomi tanítóképzőt, mégis a 7. és 8. osztályosokhoz kerültem. Közben megszerveztem a Naszályi Diáksport Egyesületet, illetve a község természetjáró szakosztályát.

– Aztán – mint minden jónak –, egyszer ennek a szép időszaknak is vége lett.
– Akkor kezdtem új életet barátnőm pomázi kölcsönlakásában, s onnan jártam be a III. kerületi diáksportszövetségbe. Itt kezdtem el külföldi utakat is szervezni, aminek az lett a következménye, hogy létrehoztam a Mirella Utazási Irodát, mert akkor még nem kellett hozzá sok pénz. Utasainkat szinte kizárólag Olaszországba vittük, mert félgörög létemre Itália mindig a szívem csücske volt, ma is az. Amikor megcsappant az érdeklődés a kulturális körutak iránt, felszámoltam a céget, és váltottam.

– Hova került?
– A Budapesti Református Szeretetotthonba, ahol 2000-ben egészségügyi és pedagógiai gyakorlatomnak is nagyon örültek. Támogatták továbbtanulásomat a szociálpedagógiai szakon, amit egyenesen követett a pszichológusi diploma megszerzése. Mikor átvettem, pont ötvenéves voltam. Néhány esztendővel később újra beültem az iskolapadba, s Nyíregyházán egészségügyi és szociális ismereteimet bővítettem, majd a debreceni egyetemen vettem részt mesterképzésben.

– Mit csinált utána?
– Visszatértem Tatabányára, és a Názáret Szociális Szolgálatnál helyezkedtem el, majd 2011-ben, tizedmagammal megalapítottuk a SzenyoRita Közhasznú Egyesületet, aminek a mai napig is a titkára vagyok. Segítségre szoruló gyerekekkel, szüleikkel és idősekkel egyaránt foglalkozunk. Még ugyanebben az évben elvállaltam a pszichológusi feladatok ellátását a katymári Biztos Kezdet Gyerekházban. Itt három év alattiakkal, anyukákkal és apukákkal egyaránt foglalkozunk, akiket segítünk jó szülővé válni.

– Hol van ez a Katymár?
– Baja közelében. Négy éve még a leghátrányosabb helyzetű települések rangsorában a 23. helyen állt. Az itt élők bunyevác, német és magyar nyelven egyaránt beszélnek. Sokan ápoltak közülük illegálisan időseket külföldön, ezért a Kézenfogva Alapítványtól egyedül mi kaptunk lehetőséget arra, hogy képzéseket tartsunk számukra az európai gondozási tanúsítvány megszerzése érdekében. Örömmel mondom el, hogy lassan két éve megvettünk egy házat, ahol péntektől vasárnapig komplex foglalkozásokat tartunk a családoknak. Egyre többen ismerik ezt a segítő házat, és nem csak a környéken.

– Mit csinál a többi napon?
– Keddenként Dunaharasztiban dolgozom, szerdánként felváltva négy Békés megyei településen, csütörtökönként pedig egy budapesti középiskolában tanítok.

– Ennyi minden mellett mennyi ideje jut saját családjára?
– Gyerekeim felnőttek, 24-40 év közöttiek, öt unokám pedig szépen nődögél. A legidősebb már 14 éves, a legkisebb pedig pár napja született. A sors szétszórta őket, de lélekben mindig együtt vagyunk, és szerencsére fizikai valóságunkban is gyakran találkozunk.

P. P. -->