Igaz történet 1956-ból: barátok a barikád két oldalán

[caption id="" align="aligncenter" width="334"] Szemán István és Földes Imre 55 év távlatából is élénken emlékezik 1956-ra
[/caption] Különös történet az övék. Szemán István és Földes Imre gyakran visszautaznak az emlékezet szárnyain azokba a napokba, hetekbe. Újraperegnek életük akkori filmkockái lelki szemeik előtt. A múltidézés apropója az 1956-os forradalom és szabadságharc évfordulója.

Erre készülve dr. Tittmann János polgármester vetette fel az ötletet, hogy szólaljon meg a dorogi forradalmi események két kulcsszereplője. Mindig úgy emlegetik őket, hogy a barikád ellentétes oldalán álltak, ám beszámolójukból nem ez érződik ki. Ahogy összegzik gondolataikat, kirajzolódik az a közös cél, amiért ők felvállalták a történelem szeszélye által rájuk rótt feladatot Dorog életében.

Megtaposták a sapkáján a vörös csillagot

- Október 24-én reggel jöttek értem Piliscsévre motorkerékpárral, hogy összetartást rendeltek el, Budapesten dörögnek a fegyverek. – kezdte Földes Imre, aki akkoriban rendőrként dolgozott. - Akkor itt a környékben is megszaporodtak az események. Volt itt hivatalos személy elleni erőszak, tiltott röplap terjesztés, Kesztölcön könyvégetés. Az ügyészség elrendelte, hogy minden személyt le kell tartóztatni. Közben a csolnoki rabmunkahelyet is meg kellett erősíteni, kiküldtek 50-60 tartalékos tisztet, én vezettem oda őket.

Dorogon 26-án volt egy megmozdulás, ez már összefügg az esztergomi eseményekkel. A kapitányság elé gyűlt tömeg követelte a letartóztatottak szabadon bocsátását.

Földes Imre kétszer kapta meg a legmagasabb rendőri kitüntetést

Földes Imre 1927-ben született Fülöpszálláson, 12 gyerekes falusi parasztcsalád harmadik gyermekeként. Általános iskolát végzett kitűnő eredménnyel. 1948-ban vonult be a kötelező katonai szolgálatára, ahonnan 1950-ben szerelt le szakaszvezetőként. Hazakerült, majd egy toborzás során rendőrnek állt. Az alapfokú rendőriskola elvégzése után került a megyébe. Nyergesújfalun, Esztergomban, majd 1954-től Dorogon teljesített szolgálatot. Innen is ment nyugdíjba 1981-ben. Most már alezredesi rangban van. Kétszer kapta meg a Hazáért aranyérem kitüntetést, ami a rendőrség legmagasabb rangú kitüntetése.

- Addigra már nem volt senki a fogdán. Ugyanis az ügyészség szüneteltette a jogszolgáltatást, és ügyészi jóváhagyás nélkül nem tarthattunk őrizetben senkit. Így minden polgári személyt, aki őrizetben volt a fogdában, kiengedtünk. Mondtam: "Emberek, kijelentem, hogy a kapitányság területén egyetlen egy őrizetes sincsen. Mind kiengedtük."  "Nem igaz, hazudik a rendőr!" – kiabálták. Egy fiatal rákezdett: "Hadnagy, azonnal vegye le a vörös csillagot a sapkájáról!" Levettem a sapkámat, odaadtam neki: „Parancsoljon, de nem veszem le, mert én hordtam.” Levette a csillagot a sapkámról, rátaposott. "Éljen a rendőr!" - kiáltotta a tömeg. Ilyen volt a hangulat.

"Ha kiadom a fegyvereket, patakokban folyik a vér"

Földes Imre úgy emlékszik, hogy ezek után a tömegből kijelöltek három embert, akik végigjárták a rendőrség épületét, a fogdát is. Végigkísérte őket a kapitányság épületén, így láthatták, hogy üresek voltak a fogdák. Ez volt a reakció: „Igaza van a rendőrnek!” Addigra már a rendőrök többsége is megszökött félelmében. Négyen maradtak csak ott.

- Aztán a tömeg követelte, hogy adjam ki a fegyvereket. Igyekeztem tanácsot kérni a pártbizottságtól, a megyei kapitányságtól, de még a belügytől is. Sehol se kaptam. Azt mondtam magamban, hogy a huszadik senki vagyok és én döntsek? Tudtam, hogy nem adhatok ki fegyvert. Másrészt felmértem, hogy a dorogi pártbizottságon fel volt állítva egy Maxim géppuska, két golyószóró, és rengeteg szálfegyver a veteránok kezében. Ha kiadom a fegyvereket, akkor patakokban folyt volna a vér Dorogon! Így hát nem adtam ki, és ezt úgy értékelték később, hogy helyesen döntöttem. Megelőztem ezzel a katasztrófát. Úgy tudom, hogy Komáromban 14, Tatán 7, Tatabányán 24 halott volt. Dorogon egy sem.

Az egykori rendőr hadnagy szerint ebben nagy szerepe volt annak, hogy a tömegben voltak józan gondolkodású emberek, például Párma tanár úr, Bodor Laci és Till doktor. Ők tudták csillapítani a tömeget, mert volt tekintélyük.

- Október 27-én volt a nagygyűlés a Munkásotthonban. Itt döntöttek arról, hogy a szovjet hősi emlékművet fel kell robbantani az Otthon téren. Én biztosítottam a helyszínt három rendőrömmel, hogy az akció alatt ne történjen sérülés. A későbbiek során engem ezért felelősségre akartak vonni, hogy ott voltam, asszisztáltam. Azt hiszem 27-én volt az is, amikor az erőműbe brikettet kellett bevinni. Szóltak, ha két óra hosszán belül nem kapnak fűtőanyagot, leállnak, elúsznak a bányák és a környék, Esztergom, Dorog áramszolgáltatás nélkül marad. Ekkor kaptam az utasítást, hogy a brikettgyár rámpáján levő, hat megrakott vagon brikettet toljuk be az erőműbe a biztosításom mellett. Voltak, akik megüzenték, hogy ha megpróbálunk fűtőanyagot vinni az erőműbe, kilövik a mozdonyt, személyzettel együtt. Azért állítottam fedezékbe az embereimet, hogy ha elhangzik egy lövés, egy sorozatot eresszenek el.

Életében ennyi gyáva embert még nem látott

Aztán 28-án győzött a forradalom. Földes Imrét kiküldték Csolnokra a rabmunkatáborba Fülöp Tibor ügyésszel, hogy a politikai elítélteket szabadítani kell.

- Megszerveztük az elszállításukat, hogy ne itt csatangoljanak a környéken. Megalakult a dorogi nemeztőrség is, Felczán Andor irányításával. Később Szemán Pista került vezető pozícióba. Velem szemben. Ezt tudomásul vettük, de egy kis bizonytalanság alakult ki. Végül semmi olyat nem tett, amiért orrolhatnék rá. Tüzér főhadnagy volt, én rendőr hadnagy. De köztünk a korábbi baráti kapcsolat erős volt, így együttműködtünk. Olyan viszonyban voltunk a nemzetőrökkel, hogy egyszer ezért is majdnem felelősségre vontak. Én írtam alá a fegyvertartási engedélyt is nekik. November 2-án aztán egy letartóztatáson is túlestem. A Szemán Pistához indultam pont, és Tasnádi, a dorogi munkástanács elnöke, aki korábban ávós ügynök volt, letartóztatott. De másnapra megszöktem - emlékezik Földes Imre.

Földes Imre szerint nem volt ez olyan egyszerű dolog. Életében ennyi gyáva embert nem látott.
- Mint a patkányok, menekültek. Ekkor mentek el az ávósók is. Akik éveken keresztül kiemelt bérezést kaptak, és nem csináltak semmi mást, csak adatokat gyűjtöttek, ezúttal gyáva emberek módjára viselkedtek. Akadt ugyan közöttük rendes ember is, de kevés.

A rendőr hadnagy szerint a dorogiaknak áldás volt az, hogy a Szemán István lett a nemzetőr parancsnok.
- Talán abban rejlik ez, hogy a felesége dorogi, ő meg jó kiállású, katonás, intelligens ember volt. A barátságunk a katonaságnál kezdődött. Véletlen, hogy egymásra találtunk Dorogon. Amikor vezető pozícióba kerültem, nem tettem olyat, ami miatt neheztelhetne rám, és amikor október 28-án ő került ebbe a helyzetbe, ő sem tett olyat, ami miatt én neheztelhetnék.  Mert a fegyvert könnyű ám elsütni, s ezzel a tragédiát útnak indítani. De megakadályozni nehéz! Ez a lényeg. Ki gondolta még akkor, hogy jönnek az oroszok?

"Nem féltem, de most már lehet, hogy félnék"

Szemán István Dorogra nősült, de 1956-ban már leszerelt a seregből, tartalékos tiszt volt.
- A forradalom idején a kétéves lányommal sétálok fent, a régi Bécsi úton, beszélgetek a gyerekkel, amikor a volt parancsnokom rám szól, hogy "keress magadhoz megbízható embereket, és tartsatok itt rendet, tekintettel arra, hogy nincs rendőrség". A rendőrök nagy része, ugyanúgy, ahogy az „erős, ütőképes” néphadsereg, egyik pillanatról a másikra szétszéledt. Azt válaszoltam a volt parancsnokomnak, hogy már nem vagyok a beosztottja, de tartozok Dorognak annyival, hogy segítsek. Megígértem, ha valakit véletlenül bántani akarnak, akkor én leszek az első, aki ott leszek. Úgy maradtam ott másnap, mintha bevonultam volna katonának - idézi fel a történteket, majd folytatja:

- Így cseppentem bele a forradalomba. Lehet, hogy mostani ésszel nem vállalnám el. Éjjel-nappal talpon voltam, kaptam egy Pannónia motorkerékpárt, - hogy ki hozta azt oda nekem, én nem tudom - és azzal jártam. Nagyon sok éjszaka mentem Dorogon jól felfegyverkezve, mert a szolgálati fegyveremen kívül volt egy Skorpió típusú géppisztolyom, dupla tárral. Nem féltem, de most már lehet, hogy félnék - árulja el.

Halálközeli élmények nemzetőr parancsnokként

Szemán István szerint annyi ellentétes parancs érkezett akkoriban, hogy az ember nem tudta, mit tegyen. A józan ítélőképességére volt bízva, hogy mit fogad el és hajt végre.

- Egyszer mi is toltunk be szenet az erőműbe. Nekem ebben a segítőim Buzánszky Jenő, Ilku Pista, Pozsonyi Náci, és még pár bányász voltak. Vállal toltuk be az erőműbe a vagont, ami szénnel volt megpakolva. A legrettenetesebb emlékem  november 4-hez fűződik. Megállt a Bécsi úton egy T-34-es tank, egy szovjet katonatiszttel, akit le kellett kísérnem a Hám Kálmán munkásszállóba, hogy megmutassam, nincsenek ott forradalmárok. Kiállított a tankra a torony mellé, és rám fogta végig a fegyverét. Hát megmondom őszintén, szilvalé volt a piros vér helyett bennem. Ha véletlenül  valaki egy lövést lead, a szálló környékén, nekem annyi. Soha nem féltem, de akkor igen.

Szemán Isván háromszor lett Kiváló Dolgozó

Szemán István 1931-ben született Sátoraljaújhelyen. Édesapja katona volt, ennek hatására ő is a katonai pályát választotta. A Honvéd Tüzér tiszti iskolában végzett, először hivatásos katona, majd tartalékos hadnagy lett. 1956. október 29-től november 15-ig Dorog nemzetőr parancsnoka volt. Emiatt lefokozták, dorogi állásából is elbocsátották. Visszaköltözött Sátoraljaújhelyre. 1958-tól nyugdíjazásáig a MÁV-nál dolgozott. Háromszor lett Kiváló Dolgozó, és megkapta a bronz, ezüst és arany szolgálati jelvényt is. A rendszerváltás után rehabilitálták, katonai rangját visszakapta.

A nemzetőr parancsnok arra sem szívesen emlékszik, amikor egy szovjet őrnagy az irodájában felolvasta a parancsot, hogy őt, a provokátort a helyszínen agyon kell lőni.

- Levezettek a szeméttárolóhoz, két katonát odaállított ez az őrnagy, és vezényelt nekik. A katonai kifejezéseket az ember megtanulta, mert ez kötelező volt az iskolában. A "tűz!" felkiáltás után egy csattanást hallottam, amit annak tudtam be, hogy most ütötte be az ütőszeg a gyújtószerkezetet a lőszerben és én összeestem. Abban a tudatban, hogy engem lelőttek. A rendőrpihenőn tértem magamhoz, nem tudom, hány óra elteltével.

Később kiderült, hogy kiadtak ugyan egy lőparancsot, de nem érte a golyó. A csattanást azért hallotta, mert az őrnagy rácsapott a katonák fegyverére, hogy ne lőjenek. De hogy miért vezényelt tüzet, azt azóta sem tudja.

Hiába csítitotta őket, lelőtték a telep gondozóját

- Ennek az esetnek lettek később következményei is, idegileg nagyon kikészültem. De az is letargiába taszított, amikor egy leszerelt tisztet agyonlőttek a volt leányvári TSZ-ben, november 9-én. Olyan hír jött, hogy a forradalmároknak nincs élelmezési lehetőségük Budapesten. Egy dorogi nemzetőr kiment harmad- vagy negyedmagával, egy rendszámtábla nélküli tehergépkocsival Vaskapu pusztához, és disznókat akartak Pestre szállítani. Elkezdték lelövöldözni a disznókat. Kettőt-hármat le is lőttek, hogy feldobják a teherautóra. A sertéstelep gondozója volt a leszerelt tiszt, aki nem engedte a lövöldözést. Nagy vita kerekedett. Erre mentem ki három társammal. Ha eddig nem volt cirkusz, ezután se fogom engedni, ha rajtam áll - gondoltam. Nagy volt az ordítozás, de erélyesen odaszóltam: Tessenek abbahagyni, és kérem szépen, egyenként hagyják el a helyszínt!

A dorogi nemzetőr nekinyomta a dobtáras géppisztolyt a telep gondozója hasának. Az el akarta tolni, de a nemzetőr meghúzta az elsütő billentyűt. Sorozatra volt állítva a fegyver. Lelőtte. Már nem lehetett rajta segíteni.

A forradalom leverése után nem kívánatos személy lett

Aztán az egykori nemzetőr szavaival élve megkezdődött a „dicséret” a forradalom leverése után. Ő nem volt bebörtönözve, de megszenvedte a következményeket.

- Valahogy bebeszéltem magamnak, hogy nem csináltam törvénybe ütközőt, nem vonhatnak felelősségre, nincs miért. Éreznie kell az embernek, hogy tett valami rosszat, vagy sem. Ha csináltam volna olyat, amiért felelnem kellett volna, akkor én is leléptem volna, disszidáltam volna, mint több tízezer ember. Én nem mentem el. Két "bűnöm" volt, hogy betoltam a szenet, és hogy nemzetőr parancsnok voltam.
Szemán  István azonban mégis lassan oda jutott, hogy nem kívánatos személy lett. Visszament dolgozni, de a művezetőnek köszönhetően elbocsátották. Aztán ha valahol két napot dolgozott, nem indokolták hogy miért, de egyszer csak azt mondták, holnap ne gyere - meséli.

- A kétéves gyereknek, a lányomnak kenyér kellett, nem mondhattam, hogy holnap, vagy holnapután. Olyan tróger munkát  kellett elvállalnom, amit más nem csinált volna meg. Kénytelen voltam. Aztán 1958. augusztus 28-án el kellett innen tűnnöm, mert nem volt maradásom. Ahol csak valaki keresztbe tudtak nekem tenni, ott megtették. A seregben lefokoztak honvéddá. Már nem is emlékszem, hogy milyen indokkal. Aztán be akartak szervezni ügynöknek. De úgy döntöttem, hogy nem leszek áruló! Ha meg kell halnom, akkor sem. Ez azért nagy szó, mert azt szoktam mondani, hogy inkább legyek gyáva élő, mint hősi halott! - teszi hozzá.

Szerencse, hogy a bányászok birka türelmű emberek voltak

Aztán otthon sem volt könnyebb, Sátoraljaújhelyen, a szüleinél. Nem tudott beilleszkedni. Bárhova elment, mindjárt "káderozták". Nem mondtak neki semmit, csak annyit, hogy nincs felvétel.

- Aztán "beloptak" engem a vasúthoz. 1958. december 31-én vettek fel a miskolci Tiszai pályaudvarra, a legalacsonyabb beosztásba, kocsi-felírónak. Becsületesen dolgoztam, elkerültem a pestiekhez, több pénzért, háromszor lettem kiváló dolgozó. Aztán meglett a bronz, ezüst és arany szolgálati jelvényem, 10, 25, 35 év, valahogy így. A jelvényért nem adnak kenyeret, de a vele járó havi fizetésért igen.

Az ötvenhatos nemzetőr ma azt mondja, hogy nagy szerencséje volt, mert az itteni bányászok birka türelmű emberek voltak.
- Ha ők akkor valóban elkezdenek mozgolódni, akkor itt nagy bajok lettek volna. De ilyen nyugodt emberekkel életemben sem nagyon találkoztam. Amit tudok, azt ma is nyíltan elmondom. Mert se károm, se hasznom nincs belőle. Nekem  becsületem csak egy van, így azt csak egyszer lehet elszúrni. Soha többet vissza nem kapja az ember. Ötvenhatban pedig mások végleg eljátszották a becsületüket. Sokan ugyanúgy, mint mostanában.