2009.12.22. 06:59
Iskolázászlóval ünnepelték a nyolcvanadik születésnapot
Nyolcvan év egy iskola életében tekintélynövelő évszám. Az öreg alma mater, ha mesélni tudna, vegyes érzelmekkel gondolna vissza az elmúlt évtizedekre, melyben volt ágyúdörgés, sebesültek jajkiáltása, gyógyírt hozó kórházi ágy, béke, jókedv, lelkesedés és gondtalan gyermekzsivaj.
Az adventi időszak várakozással teli napjaiban az iskola falai közt egy pillanatra megállt az idő. Kitárta ódon kapuit, hogy fogadja egykori és jelenlegi tanárait, diákjait és mindazokat, akik kötődnek ehhez a neves intézményhez. A jeles napot az iskola szerette volna hosszú távon megőrizhetővé és maradandóvá tenni. Ezért az évforduló alkalmából egy iskolazászló alapításáról határoztak. Az eljövendőkben ez jelképezi majd a folyamatosságot, az állandó értékrendet. Emlékeztet a hagyományokra, kifejezi az alma materhez, a városhoz és a nemzethez való kötődést.
A zászlót az iskola igazgatónője, Szabó Tamásné nyújtotta át a nyolcadik osztályos tanulóknak, akik ballagáskor továbbadják majd a hetedikeseknek.
Az ünnepség díszvendége a József Attila-, Kossuth- és Príma Primissima-díjas Jókai Anna írónő volt, aki egykoron maga is tanított. Ünnepi beszédében a klebelsbergi gondolatok visszaállításának szükségességéről beszélt. A tanár-diák közti barátságról, a pedagógus tekintélyéről és a tanár mögött álló oktatáspolitika fontosságáról.
Az iskola múltja, jelene
Az első világháború után Komárom városa polgári iskola nélkül maradt. A római katolikus leányiskola felszentelésekor a vallás- és közoktatásügyi miniszter, Klebelsberg Kunó ígéretet tett a város lakosainak, hogy még abba az évben felépítik a polgári iskolát. A Szabadság téren álló neobarokk stílusú, kétemeletes épületben 1928. szeptemberében indult meg a tanítás. Az iskola a második világháború végéig Magyar Királyi Polgári Fiú- és Leányiskolaként működött, Petőfi Sándor nevét 1952-ben vette fel. A teljes külső és belső rekonstrukció 1997-ben vette kezdetét. Jelenleg 436 diák tanul az iskolában.
A rendhagyó születésnapra az iskola egykori és jelenlegi diákjai közös gálaműsorral készültek. A vendégek hallhattak prózát és hegedűjátékot, láthattak kalotaszegi legényest, felcsendültek a moldvai dallamok és színpadra álltak a Magyarock Dalszínház szereplői is. A Petőfi harmadik osztályos tanulói pedig karácsonyi műsorukból mutattak be egy részletet. Az ünnepség végén sor került Klebelsberg Kunó emléktáblájának megkoszorúzására.
Jókai Anna írónő: Nem lampionos kerti ünnepség a tanítás
A szeretet pedagógiájában hiszek, tudom meg Jókai Anna írónőtől. – Én ideológia kényszer alatt tanítottam, de ha becsuktam magam mögött az ajtót, megvolt a szabadságom. Ma a pénz és az érdekek szabják meg, hogy mit taníthatunk, mit mondhatunk és gondolhatunk. Egy sokkal szeretetteljesebb pedagógiát kellene megvalósítani. Nem káposztafejeket tanítunk, hanem egyéniségeket – vélekedik az írónő.Ám hozzáteszi: azért a nevelésben szükség van bizonyos korlátokra, mert két dolog figyelhető meg manapság. Az egyik véglet, hogy hivatalossá, szinte katonaivá válik a tanár és a diák kapcsolata. A másik véglet, hogy a tanár haverkodni kezd a diákokkal.
– Én a barátság híve vagyok, nem a haverságé. Tudom, hogy mi van az általam tanított diák lelkében, és mindig hittem, hogy a tanár személyisége is érdekli a diákot. Nem lampionos kerti ünnepség a tanítás – mondja az írónő.
– Igazi pedagógia ott zajlik, ahol gondok vannak. Szembesülnünk kell a problémákkal, a családdal, a nehezen kezelhető gyermekekkel. Nem az az igazi katasztrófa, hogy egy önuralmát vesztett diák vascsővel támad a tanárára, hanem az, hogy ezt másik harminc gyerek végignézi, és egy se mondja, hogy ne csináld. Inkább felveszik a telefonjukkal videóra. Megengedhető, hogy egy szülő megcibálja a tanár haját vagy pofon vágja? Nagy szükség lenne a klebelsbergi gondolatok visszaállítására: a barátságra, a tekintélyre és a tanár mögött álló oktatáspolitikára – mondta befejezésképpen Jókai Anna.
Ám hozzáteszi: azért a nevelésben szükség van bizonyos korlátokra, mert két dolog figyelhető meg manapság. Az egyik véglet, hogy hivatalossá, szinte katonaivá válik a tanár és a diák kapcsolata. A másik véglet, hogy a tanár haverkodni kezd a diákokkal.
– Én a barátság híve vagyok, nem a haverságé. Tudom, hogy mi van az általam tanított diák lelkében, és mindig hittem, hogy a tanár személyisége is érdekli a diákot. Nem lampionos kerti ünnepség a tanítás – mondja az írónő.
– Igazi pedagógia ott zajlik, ahol gondok vannak. Szembesülnünk kell a problémákkal, a családdal, a nehezen kezelhető gyermekekkel. Nem az az igazi katasztrófa, hogy egy önuralmát vesztett diák vascsővel támad a tanárára, hanem az, hogy ezt másik harminc gyerek végignézi, és egy se mondja, hogy ne csináld. Inkább felveszik a telefonjukkal videóra. Megengedhető, hogy egy szülő megcibálja a tanár haját vagy pofon vágja? Nagy szükség lenne a klebelsbergi gondolatok visszaállítására: a barátságra, a tekintélyre és a tanár mögött álló oktatáspolitikára – mondta befejezésképpen Jókai Anna. -->
