– Természetesen. De még milyen! Elsősorban édesapa, férj és családfő vagyok. De ez így volt korábban is. Azt is hangoztattam régebben, hogy civil voltam, vagyok, és leszek mindig is. Képviseltem és képviselem a vidéki életet is, bizonyára sok olvasó tudja rólam, hogy tősgyökeres, ahogy Baranyában emlegetik, „tüke” pécsi vagyok. Tizenhét év hosszú idő, az elmúlt másfél hónapban végre sikerült kialudnom magam, jártam kosármeccseken, színházakban, és rengeteget játszottam gyermekeimmel, Benjaminnal, Barnabással és Bendegúzzal.
Fotó: Story Magazin
– Nem is hiányzik a Napló? Gondolom, vasárnaponként az autója már magától odatalált a Róna utcába…
– Tudom, sok olyan televíziós volt, ha lekerült a képernyőről, nem tudott mit kezdeni az új helyzettel, nem fogadta el azt. Én nem vagyok ilyen, erősebbnek tartom magam annál, hogy ebbe belebetegedjek. Maga a televíziózás nem hiányzik annyira, viszont a Napló és a stábja igen. A tizenhét év az tizenhét év. A műsor első szerződtetett riportere voltam, az első és az utolsó anyagot is én készítettem. Bevallom, mielőtt hívott telefonon, a rádióban hallgattam egy riportot, és rögtön azon kezdtem el gondolkodni, hogy abból a témából miként lehetne jó televíziós anyagot készíteni. Aztán kapcsoltam, hogy már nincs Napló… Azt nagyon sajnálom, hogy a mi kis csapatunk már nem tud bemutatni hétköznapi hősöket, lebilincselő történeteket, nem állhat jótékonysági akciók mögé.
Névjegy – Vujity Tvrtko
Született 1972. szeptember 24., Pécs.
Foglalkozása: író, újságíró, riporter.
Pályafutása dióhéjban: Az 1991. április-május környékén tetőző jugoszláv konfliktus, a kezdődő polgárháború tolmácsként érte el. Éppen az MTV Híradó stábja mellett dolgozott, mikor a tankok blokádja alá került. Mivel a stáb többi tagja nem tudott bejutni a háborús övezetbe, és ő Budapestre nem tudott hazamenni, így tudósítani kezdett. Mindenki azt hitte, hogy ő igazi riporter. Később újságírást tanult az Egyesült Államokban, a Miami Egyetemen. 1997-ben az akkor induló TV2 nyitó videóját már ő készítette el, így a kereskedelmi csatorna első szerződtetett, majd egyik legnépszerűbb riportere lett. 2014 novemberéig dolgozott a Naplónál. Tizennégy könyve jelent meg.
Elismerései: Joseph Pulitzer-emlékdíj, Hemingway-díj, TV2 Nívódíj, Magyar Köztársaság Honvédelmi Érdemkereszt első tagozata, Pethő Tibor-emlékérem, Szegő Tamás-díj, Magyar Vöröskereszt Médianagydíja
Széchenyi Ödön-díj, Magyar Szóvivők Szövetségének Sajtónagydíja.
Házastársa Zsolnay Gyöngyi száztízszeres válogatott kosárlabdázó.
Gyermekei: Benjamin (12 éves), Barnabás (11), Bendegúz (4).
– Említette, hogy kosármeccsekre is jár mostanában. Az Oroszlány meccsein találkozhatnak önnel a szurkolók?
– Feleségemmel, Zsolnay Gyöngyivel is kosármeccsen ismerkedtem meg. Szerelmünk fellobbanása után huszonnégy órával később már jegygyűrű volt az ujjunkon. Így bizonyára érthető, hogy nekem is beépült a mindennapjaimba a kosárlabda. Gyöngyi az ősztől a Pest megyei bajnokságban szereplő OSE Oroszlányok csapatához igazolt. Az együttes trénere apósom, Zsolnay Árpád, és a csapatot erősíti még sógornőm, Zsolnay Barbara is… Soha nem felejtem el az első meccsüket, libabőrös lett a hátam, amikor a kezdés előtti pillanatokban együtt láttam Árpi papát és két lányát. Korábban soha nem fordult még elő, hogy így, hárman együtt készüljenek bajnoki meccsre.
– Rekedtre üvölti magát a meccseken?
– Régebben csendesen őrültem meg a nézőtéren. Gyöngyi játszhatott a válogatottban, Pécsen, Diósgyőrben, majd később Tatabányán, izzadt a tenyerem, dobolt a lábam, mozdultam vele együtt a dobásnál, a passznál, a labdaszerzésnél, de soha egy hangos szó nem hagyta el a számat, még hatezer szurkoló társaságában sem. Azon a bizonyos első oroszlányi meccsen, amikor Gyöngyi, Barbi és Árpi papa együtt harcolt a sikerért, nem tudtam megállni, a főszurkolótól elkértem a dobot, és én ütöttem a ritmust a drukkereknek… Nagyon boldog vagyok, hogy az OSE Oroszlányok az eddigi öt mérkőzésüket megnyerték, és hibátlan teljesítményt nyújtva állnak a tabella élén.
– Egy hónap múlva Tatabányára látogat.
– Örülök, hogy végre Komárom-Esztergom megyeszékhelyén is találkozhatok azokkal, akik eddig csak a televízióban látták riportjaim, illetve könyveim olvasták. Az elmúlt években valamennyi megyeszékhelyen volt közönségtalálkozóm, akadt, ahol több is. A környező országokba, magyarlakta területekre is többször meghívtak már, de Tatabányára most először megyek. Büszke vagyok arra, hogy már évek óta mindenütt telt ház fogad. Információim szerint itt, a Vértes Agorájában is így lesz, ugyanis a belépőjegyek nagy része már most, egy hónappal ez előadás kezdete előtt elővételben elfogyott, de úgy tudom, korlátozott számban még hozzá lehet jutni pár darabhoz.
– Egy este, amit soha nem fog elfelejteni! – ezt olvastam a plakáton. Ez komoly ígéret!
– Ez így igaz. És ezt nem azért mondom, hogy becsalogassam a terembe az embereket. Ehhez még annyit teszek hozzá, hogy aki eljön, sokkal erősebben tér majd haza. Ezeket az ígéreteket betartom. Egyetlen kérésem a közönségtől, a találkozó végén csak az tapsoljon, aki úgy érzi, hogy sokkal erősebb ahhoz képest, mint amikor belépett a terembe. A két óra alatt egyebek mellett bemutatom a világ legmulatságosabb diktatúráját, Csernobil valóságát, Fekete-Afrika misztikumát, Észak-Korea hétpecsétes titkait, a világ legerősebb emberét, az ölelés hatalmát. Az öröm és az önfeledt nevetés lesz több, nem a könny. Elárulom azt is, hogy az előadás utolsó tíz percére elsötétül majd a terem. Akkor lesznek az érdeklődők a legerősebbek. És akkor Tatabányán járunk majd, nem a világ más részén. A nézőtéren pedig ott ül majd valaki. Igazi, nagy meglepetés lesz! Ezzel is szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy először tartok közönségtalálkozót Tatabányán.
