Felfedezésre váró ismeretlen mesehősök

A szerző két kisgyermek anyukája, de, mint mondta, nem a gyerekek miatt kezdett a mesékkel foglalkozni. „Az ELTE néprajz szakára Kriza János, a Vadrózsák gyűjtője kéziratban maradt népmesegyűjtéséről írtam a szakdolgozatomat. Ekkor merültem bele a 19. századi népmesék világába, és kutatni kezdtem.

A népmesekutatás történetiségét eddig kevesen vizsgálták. Számomra döbbenetes élmény volt azzal szembesülni, hogy ezrével hevernek kiadatlan 19. századi magyar nyelvű népmeseszövegek a kézirattárakban” – mondja a szerző. Hozzátette: ez a mostani kötet olyan intézményeket, népmesegyűjtőket és gyűjteményeket mutat be, olyan szempontokat és összefüggéseket kíván megismertetni, amelyek feltűnően hiányoznak a hazai mesekutatásról szóló eddigi összegzésekből.

A kutatások szerint a mesék a kezdetektől fogva velünk élnek, és évszázadok óta le is jegyzik őket. Az egyik legkorábbi mesenyom egy egyiptomi feljegyzés, amely időszámításunk előtt 2000 körülre datálható, de már ez is egy korábbi mese meglétére utal. Európában az olasz Giovanni Francesco Straparolának a 16. század közepén megjelent gyűjteménye egy új műfaj, a tündérmese kiindulópontja. A 17. század végén ezt francia meseírók népszerűsítették. Hazánkban a 18. században, német előzmények alapján kezdődött el a gyűjtőmunka.

„Nálunk a 18. század utolsó évtizedeiben jelentek meg az első gyűjtési felhívások – idézi fel. – Európában a Grimm testvérek gyűjteménye adott nagy lökést az egyes nemzeteknek ahhoz, hogy a saját népmesekincsüket elkezdjék szisztematikusan feltárni. A népmese­gyűjtés szervesen illeszkedett a nemzeti önállóságért, függetlenségért, az irodalomért és nyelvért folyó küzdelembe, fontos része volt a népi kultúra nemzeti kultúrába való beépítésének. Közvetlenül Grimmék vállalkozásának hatására kezdte el Gaal György összegyűjteni a Bécsben állomásozó magyar katonáktól a magyar népmeséket az 1810-es években. Innentől datálódik a hivatásos mesegyűjtemé­nyeink korszaka.”

Magyar nyelvű meseszövegekkel persze már korábban is találkozhatunk, a 18. század legvégéről már több nyomunk és néhány szövegünk is fennmaradt, melyeket a mesekutatás ma népmesékként tart számon. Domokos Mariann azt mondja, sokan valamiféle ősi, mitikus, szinte már szakrális tudást szeretnének beleképzelni az egyes történetekbe. Olykor egyenesen a mesék gyógyító erejéről esik szó, iparágak kezdenek erre épülni. A mese felnőttműfaj volt nagyon sokáig, természetesen a rövidebb, didaktikusabb állatmesék a kisebbek számára is befogadhatóak voltak, de a természetfeletti erejű hősök csodálatos kalandjait elmesélő hosszú tündérmesék eredetileg alapvetően nem a gyerekeknek szóltak. Egyelőre úgy tudjuk, hogy a Grimm testvérek igazították hozzá először, a 19. század első évtizedeitől kezdve a század közepéig folyamatosan, az európai meseirodalmat a polgári otthonok gyerek­szobáinak ízléséhez.

„Ez végtelenül történetietlen és folkloristaként tökéletesen értelmezhetetlen, sőt, kifejezetten kártékony megközelítés. Számomra a népmese mindenekelőtt szövegként megjelenő történeti műfaj, mely szövegeket meghatározott szereplők, a mesélők alakítják és hozzák létre meghatározott történeti folyamatok keretében.

A népmese szüzséje, elemei, motívumai, sokszor még a szereplői is nemzetköziek. Vannak olyan elméletek is, melyek azt feltételezik, hogy a honfoglalás korában kialakult, mitikus és hősepikai elemeket is felhasználó hősmese alműfaja Európában tőlünk terjedt el.”