2017.03.27. 09:26
„Ha van terved, nem öregszel”
A Metro, az LGT és a Skorpió is Frenreisz Károly fejében fogant meg először, utóbbival egy emberöltőnyi ideje nyomja a rockot. Eszébe jutott, hogy ennyi év után kaphat Kossuth-díjat, de jobban örülne, ha testvére, Bujtor István is megérhette volna a sajátját és ha másik bátyja, Latinovits Zoltán még életében átvehette volna az elismerést.
– Egy ilyen hosszú és teljes pályafutás után az ember bízik titkon abban, hogy Kossuth-díjas lehet, vagy nem is foglalkozik ezzel?
– Dehogynem, azért ha az ember évtizedeket dolgozik, és sokat tesz a művészet bármely területén, biztosan vágyik arra, hogy elismerések formájában is honorálni fogják a munkásságát. A non plus ultra pedig ilyen téren a Kossuth-díj, leírhatatlanul megtisztelő.
– A díjkiosztón derültség közepette vette át a díjat. Elárulja, mivel nevettette meg Áder Jánost és Kövér Lászlót is?
– Azzal, hogy nagyon átéreztem a pillanatot és potyogtak a könnyeim. Mondtam is, hogy ne haragudjanak, tudom, hogy nem ezt szokták meg egy rockzenésztől… Ezen derültünk. Szerintem darabra vissza tudnám idézni, hányszor érzékenyültem el eddig, igen súlyos életélmények miatt történt csak meg, de most elgyengültem. Nyolcvanezer ember előtt is énekeltem már gond nélkül, a Parlamentben mégis olyan lámpalázam volt, hogy elmondani nem tudom.
– Ez már a második Kossuth-díj a családjukban, talán lehetett volna a harmadik is, eszébe jutott?
– Igen, ez is eszembe jutott, meg az is, hogy István bátyám (Bujtor István) mennyire örült volna velem. Én is az övének, mert hiszem, hogy ha nem halt volna meg ennyire idejekorán, elért volna idáig ő is. Zoltán bátyám (Latinovits Zoltán) posztumusz kapta meg. Igaz, többször is előterjesztették, de az aczéli diktatúra nem engedte meg neki, hogy át is vehesse. Aczél elvtárs háromszor húzta le saját kezűleg a listáról.
– Mit gondol, van annak valami titka, vagy csak a szerencsés csillagzatnak köszönhető, hogy egy családba három tehetséges ember születik egymás után, és ilyen sikeres is lesz?
– Talán édesanyám lehetett a titok, aki igen szívós munkával nagyon szép családot teremtett körénk, és nagy szeretetben hagyott bennünket annak ellenére is kiteljesedni, hogy egyikünk sem művészi pályára készült.
A miénk egy polgári család volt, ahol tulajdonképpen szó sem lehetett ilyesmiről. Még az esetemben sem, pedig rólam ötévesen kiderült, hogy abszolút hallásom van, és anyám el is vitt zongoratanárhoz. Zoltán bátyám építész-, István közgazdászdiplomát szerzett, én pedig elkezdtem a fogorvosit. Apám elismert belgyógyász volt, örült is, hogy lesz egy újabb orvos a családban, de a Metro közbeszólt. Annyira beindult az a világ körülöttem, hogy magával is ragadott.
– Említette az édesanyját, aki a híres vendéglátós Gundel lánya volt. Maradt valami ebből a családi örökségből, jól főz például?
– Inkább jól eszem. A konyhai jártasságom kimerül a rántottában, igaz, abból nagyon sokfélét tudok, és káprázatos reggeliket kreáltam már belőle, de sajnos tényleg csak ennyi. Édesanyám mellett senkinek eszébe nem jutott főzni, annyira káprázatos volt a gasztronómiában.
– Főleg a Skorpiót emlegetik Frenreisz Károllyal kapcsolatban, és az mára már kicsit el is sikkadt, hogy 1971-ben az ön ötlete nyomán alakult meg az LGT is.
– Így volt. A Metro, az Illés és az Omega mellett valami karakteresebb zenére, keményebb dologra vágytam. Hatalmas volt bennem a lendület, és úgy éreztem közben, hogy valami még nem jött ki belőlem, ez inspirált. Presser Gáborral beszéltünk először erről, és meg is lett hozzá a négy legalkalmasabb ember, Laux József dobos és Bartha Tamás gitáros csatlakozott hozzánk.
– Aztán beindította újból a „zenekargyárat”,
és 1973-ban már a Skorpióban muzsikált, amit szintén a semmiből hozott létre, igaz, az akkori legjobb zenészekkel.
– Igyekeztem egyre közelebb kerülni saját magamhoz. Ez volt, ami mozgásba hozott akkor is, és azóta is ez motivál legjobban. Az egy ilyen sűrű időszak is volt, gyorsan történtek a dolgok, és tegyük hozzá, hogy akkor még mindig csak 26 éves voltam, de már túl két sztárzenekaron. Mondták is akkoriban, hogy nem vagyok normális, hogy otthagyom az LGT-t.
– Miért hagyta ott? Azt olvastam, hogy a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról előadása verte ki a biztosítékot. Tényleg így olt?
– Így. Először is totál kiakadtam azon, hogy zenészként valami olyanhoz adjam a nevem, amiben a szakmánkat pocskondiázzák. Déry Tibor ezt a könyvet Aczél elvtárs parancsára, megrendelésre írta. Déry akkor már egy idős ember volt, semmit nem tudott erről a közegről, de minden mocskot összehordott fesztiválokról, zenekarokról és a rockzenéről. A dalok persze jók voltak, a mai napig jók, de az eredeti koncepció ez volt, és én nem akartam benne lenni ebben. Az LGT elvállalta, és akkor úgy éreztem, jobb, ha megyek tovább.
– Ahogy hallgatom, Aczél elvtárssal nem voltak barátságban.
– Már akkor sem, de később még kevésbé. Jó esze volt, ezt elismerem, és még azt is, hogy értett valamit a kultúrához, de egy végtelen gonosz, rossz ember volt. Nem tudom megbocsátani neki Zoltán bátyám halálát. Úgy tett, mintha barátkozott volna vele, vacsorákra hívta, de csak hogy információkat szedjen ki belőle, a háttérben meg, ahol tudta, elgáncsolta, és kinyírta. Abban a lelkiállapotban, amiben meghalt a bátyám, neki is súlyos része volt.
– Nemrég beszélt arról először, hogy Latinovits Zoltán öngyilkos lett, és nem balesetben halt meg. Ezt a család végig tudta, vagy csak a masiniszta vallomása alapján derült ki az önök számára?
– Mi mindent tudtunk, és kínkeservesen hallgattuk, amikor a balesetről szóló mesét elkezdték beadagolni az embereknek. Ennek érdekében még a mozdonyvezető vallomását is eltüntették. Örültem, amikor előkerült, és kiderült, hogy összevissza hazudtak. Zoltán akkor rettenetes idegállapotban volt már jó ideje. Készülni talán nem készült rá, de biztosan önszántából ugrott a vonat elé.
– Annak ellenére, hogy akkoriban ez jellemző volt, ráadásul ekkora sértettség is volt önben, a Skorpió a szövegeiben mégsem politizált. Miért?
– Valóban, kerültük ezt, áttételes módon sem politizáltunk. Azt akartuk, hogy hagyjanak minket békén. Minket inkább a zenélés mozgatott, azt akartuk, hogy szórakozzanak velünk az emberek és szeressék, amit csinálunk.
– Szerették. Az első lemezükből mai mércével mérve elképzelhetetlenül sok, 300 ezer példány fogyott.
– A magyar zene a 70-es években nagyon erősen meghatározó volt. Bolondultak érte az emberek, ráadásul konkurenciánk sem volt, mert a külföldi előadók lemezeit csak jóval drágábban lehetett megvenni. Más idők voltak. Abból a szempontból is, hogy a szövegírás nagyon komoly színvonalú volt. Most, hogy a Dalban zsűriztem, ezt fájlaltam leginkább, hogy mennyire csökevényesedik a nyelvünk.
A mai fiatalok SMS-ekben meg Messenger-üzenetekben fejezik ki magukat, és valami elképesztően silány módon kommunikálnak. Ez a könnyűzenei szövegeken is érződik sajnos.
– A legtöbb kortársa lesújtó véleménnyel van a tehetségkutató műsorokról. Ezek szerint ön nem?
– Hívott egy kereskedelmi csatorna is korábban egy hasonló produkcióba, de azt nem vállaltam. Ez a műsor dalokról szól, és a mai generáció zeneszerzőit, zenészeit színvonalas, igényesebb produkciókra kapacitálja. Másrészt én a magam részéről mindig is többre értékeltem a kompaktabb zenészeket, akik a szöveghez, a hangszereléshez, a hangzáshoz is értenek, mint azokat az énekeseket, akik szimplán csak jól szólnak, ezért is érdekelt ez a feladat. A tehetségkutatók futószalag-jelenségéről én sem vagyok jó véleménnyel. De egy induló pályán azért hatalmas segítség egy ilyen műsor, csak túl sokan járnak úgy, hogy egy-két koncert után véget is ér a beígért mesés karrier.
– Mondjuk, ha szerencséjük van, sem biztos, hogy egész pályájuk során lesz annyi koncertjük, mint a Skorpiónak csak 1977-ben. 400 fellépés egy év alatt, hogy jött az ki?
– Úgy, hogy volt benne egy lengyel turné, három hónap, 180 fellépés, volt olyan hétvége, hogy két nap alatt nyolc koncertet adtunk. Akkoriban a magyar zene menő exportcikk volt.
– Hogyan nem égtek ki egy-két év alatt ilyen terhelésnél?
– Nekem az az elméletem, hogy amíg az ember úgy érzi, hogy értelmes dolgot csinál, legyen rajta bármekkora teher, nem ég ki. Az értelmetlenségtől és a mellőzöttségtől lehet kiégni.
– Az is ennek köszönhető, hogy hetvenévesen is bírja ezt a tempót és ennyire korszerű?
– Meggyőződésem. Amíg az embernek vannak tervei, nem öregszik meg, és nekem még van bőven.
– Elárul párat ezekből?
– A nyáron lesz hat-hét koncert, és úgy döntöttünk, hogy az ősszel kiadunk egy néhány számból álló lemezt is. A koncerteken mindig a nagy slágereinket játsszuk, pedig most is van mondanivalónk, meg akarjuk mutatni, hogy a Skorpió 44 év után is baromi jól zenél.
– 44 év, atyaég!
– Ugye? Mi sem gondoltuk, amikor nekiálltunk, igaz, amikor kérdezgették tőlem, meddig lehet ezen a pályán maradni, mindig azt gondoltam, hogy ez csak a közönségtől függ, amíg siker van, addig biztosan lehet. Chuck Berry a minap halt meg. Róla John Lennon egyszer azt mondta, hogy ha nem találták volna ki a rock and roll kifejezést, akkor ezt a zenét chuckberrynek kéne hívni. Igaza volt. Az öreg 90 évesen halt meg, de csak az elmúlt két évben nem lépett fel, 88 éves koráig nyomta a boogie-t. Lehet, hogy van még 18 jó évem, mit lehet tudni…
Névjegy: Frenreisz Károly
1946. november 8-án született Budapesten.
Zeneszerzőként és előadóként 23 nagylemez készítésében vett részt itthon és külföldön, de komponált filmzenéket is, és nem kevesebb, mint két és fél millió(!) eladott hanghordozóval büszkélkedhet. Többször választották Az év basszusgitárosának.
Elismerései: Budapest díszpolgára 2012, Fonogram életműdíj 2016, Kossuth-díj 2017.