2017.02.20. 07:59
Ellenszélben, de a jó úton
Az Ismerős Arcok zenekar Magyarország egyik legnépszerűbb formációja, koncertjei telt ház előtt zajlanak, egy-egy számánál 9 millió (!) letöltést is jelez a YouTube.
Munkája a minőségi zene, a nívós tartalom, amire nagy az igény. Ennek ellenére nemcsak a kereskedelmi, hanem az adófizetők pénzéből gazdálkodó közmédiumok is bojkottálják a számait. „Azt mondjuk, amit igaznak hiszünk, és azt tesszük, ami jólesik” – mondta lapunknak Nyerges Attila, a zenekar frontembere a február 24-i budapesti, a Barba Negrában tartandó nagykoncert próbájának szünetében.
– Sokan a Nélküled című dal miatt ismerik a zenekart, ez mára szurkolói himnusszá vált. Hogyan született a szerzemény?
– Tulajdonképpen hálából. Ez nem egy friss nóta, a 2009-es lemezünkön jelent meg, tízéves volt akkor a zenekar, és az volt a szándékunk, hogy legyen azon az albumon egy olyan ballada is, amivel köszönetet mondunk a közönségünknek. Ez lett a Nélküled.
– Sejtették előre, hogy ekkora hatása lesz?
– Biztosak voltunk ebben a dalban. A koncertjeinken a kezdetektől nagy szeretettel fogadták, és állandó pontjává vált minden fellépésnek, a közönség el sem enged bennünket anélkül, hogy ez el ne hangozna. De ilyen érdeklődésben és ekkora energiával áradó szeretetben, amit magával hozott, nem volt korábban részünk.
– Hogyan kelt ez önálló életre?
– A szöveg, főleg az ötmillió magyarra való utalás miatt, a nemzeti összetartozás himnusza lett. Főleg annak köszönhetően, hogy rengeteget játszottunk az elcsatolt területeken. Miután pedig néhány koncerten elhangzott a Felvidéken is, a dunaszerdahelyi szurkolók elkezdték énekelni a mérkőzéseiken, majd amolyan csapatindulóként minden dunaszerdahelyi DAC-találkozó előtt elhangzott. Ez már így volt egy ideje, amikor 2015-ben a nemzeti összetartozás napján Orbán Viktor miniszterelnök úr posztolta a közösségi oldalán a videót, ami a Slovan elleni mérkőzés előtt készült. Éppen egy koncertre utaztunk, és a dobosunk, Kovacsik Tamás látta a telefonján, hogy ez történt. Mire jöttünk hazafelé, már alig volt olyan hírportál, ahol ne kommentálták volna, nagyon különböző módon, a történteket.
– Félelmetes erejű, amikor egy egész lelátó énekli, és már kilencmillió letöltésnél tart. A zenekar ezt hogyan éli meg?
– Szerzőnek nincs nagyobb boldogság, mint amikor nagy tömegtől hallja visszaénekelni azokat a gondolatokat, amelyeket fontosnak tart. Csodálatos élmény, de a legnagyobb elismerés egy egészen kis közösségben született. Egy felvidéki református fesztiválon úgy konferáltak fel bennünket a színpadon, hogy köszönik nekünk ezt a dalt, mert ők mindig irigyelték az erdélyiektől, hogy nekik van saját himnuszuk, ezzel pedig már a Felvidéknek is lett.
– Nemcsak ez, az Ismerős Arcok szinte minden szövege költészet, versek ezek. Ez tudatos küldetés?
– Sosem voltunk annyira tudatos srácok, hogy előre számoltunk volna a következő lépéssel. Egyszerűen ezt hoztuk otthonról, másrészt egy 1999-es közös erdélyi utat követően már nem is volt más választásunk. Felemelő és meghatározó volt az az élmény, ahogy ott fogadtak bennünket, és nemcsak ott, de a Kárpát-medence minden szegletében. Miközben olyannyira igazságtalannak éreztem az akkori ottani állapotokat, ahogy az elcsatolt részeken a magyar emberek megélhették a nemzeti sorsukat, hogy az anyanyelvükön beszélni alig lehetett. Felejthetetlen, keserű érzés volt. Úgy éreztem, hogy erről őszintén kell beszélni. Ahogy az első ilyen szövegünket annak idején megírtam Egy a hazánk címmel, helyére kattant a fogaskerék és ezt az utat járjuk ma is.
– Az, hogy lenne ennél könnyebb út is, fel sem merült?
– Nem volt érdekes, hogy ez a nehezebb. A mai attitűddel ellentétben nekünk nem a sztárság volt a célunk, hanem egyszerűen mondanivalónk volt. Az idő azóta bebizonyította, hogy nem az a mi utunk, hogy próbáljuk kiszolgálni a közönséget, és eltalálni, amit az átlag hallani szeretne. Azt mondjuk, amit igaznak hiszünk, és azt tesszük, ami jólesik. Működik.
– Rögtön működött?
– Nem. Az első időkben nem olyan nyugodtan ültünk be a buszba, mint manapság. Kérdés volt, vajon hány ember előtt fogunk játszani? Mi annak idején blueszenét játszottunk, rock and rollal kezdtünk. Amikor azt a bizonyos Egy a hazánk című dalt megírtam, utolsóként szólt a koncertjeink végén, és mindig elmondtam utána még egy versszakot egy Wass Albert-versből is. Mindenféle reakciók voltak, ez azért mégis egy váratlan jelenség volt egy rock and roll-koncerten. Aztán elkezdett kicserélődni a közönségünk. Fogytak az emberek, és volt, amikor rettentően kevesen voltak, nyolc-tíz embernek játszottunk. Nem bántuk, mert a meggyőződés sokkal nagyobb volt bennünk, mint az éhségünk a sikerre.
– Mindenesetre azóta bebizonyították, hogy nem csak az igénytelen könnyűzenéből lehet sikert és slágert csinálni.
– Úgy mondanám inkább, hogy eljött ennek az ideje. Ha egy országot, egy népet hosszú ideig csak butítani próbálnak, az természetesen vonja maga után azt, hogy az emberek elindulnak megkeresni önnön magukat és a nekik fontos értékeket. Ahogy megismerték a zenénket és a szövegeinket, jöttek is a koncertekre.
– A zenekarban van egy ideológus, a szövegíró, vagy ez inkább egy alkotóközönség?
– Mindig inkább a szövegekből indultunk, csak ritkán volt, hogy előbb kaptam a zenét. Szerzőként az ideológiát is én határoztam meg, de azért sosem kellett birkóznom a többiekkel. A most készülő lemez különleges abból a szempontból, hogy valami megmagyarázhatatlan okból nagyon gyorsan születtek meg a szövegek.
– Miért?
– Rosszul alszom az elmúlt években, hajnali négykor felébredek, elkezd két sor dolgozni bennem, leírom, mondván, hogy majd reggel befejezem, de alig oltom el a villanyt, ott van újabb két sor, és szinte fél órák alatt összeáll egy újabb és újabb szöveg, másnap pedig csak csodálkozva nézem, hogy ezt vajon ki írta. Nem véletlenül Csak a szöveg! címmel fog megjelenni a lemez. A hangulata keserédes és mérges lesz, a megszokott közéleti és politikai témákkal és érzelmes megközelítéssel.
– Mérges, mitől?
– Attól, hogy nem úgy alakul a világ, ahogy szeretném. Nagyon szívesen megkímélném azoktól a borzalmaktól az embereket, amik manapság körülöttük és velük történnek. Általában olyasmiről írok és gondolkodunk, ami ott van mindannyiunk életében, csak nem beszéljük ki egymás között. Emlékszem arra a hajnalra, amikor Párizsban az a borzalom történt, a feleségem, mielőtt elindult hat óra körül dolgozni, arra jött be a szobába, hogy ülök az ágy szélén, és bőgve nézem a tévét. Azóta sem tudom felfogni azt a fajta embertelenséget, gátlástalanságot, kegyetlenséget, ahogyan ott végeztek emberekkel. Nem tudok indulat és megindulás nélkül beszélni ezekről a dolgokról.
– Szinte csak telt ház előtt játszanak. A siker együtt jár a rocksztárérzéssel?
– Amikor manapság két pillanat alatt lehet valakiből rock- és mega- meg mindenféle sztár, akkor ez részemről nem törekvés. Engem az érdekel, ha azt a gondolatot, amit megfogalmaztam, megjegyzik és velünk éneklik az emberek, mert találkozott az ő érzéseikkel. Nekem ez az élmény ebből. Ilyenekről álmodoztunk sráckorunkban, áldásnak érzem, hogy ez megvalósult.
– Egy évben 130–150 Ismerős Arcok-koncert van, nagy fesztiválokon is fellépnek. A sikerek ellenére mégis kimaradnak a rádiós repertoárból.
– Már nem. Főleg azért, mert lassan egy éve van rockrádiónk, az FM 95,8 frekvencián. Rengeteg magyar zenét játszanak, nap mint nap hallom magunkat is. Fantasztikus érzés, amikor a Red Hot Chili Peppers után egyszer csak megszólal az Ismerős Arcok. Pontosan a Rádió Rock sikere bizonyította be, hogy micsoda igény van erre a fajta zenére. Vicc, hogy a kereskedelmi rádiók egy olyan szegmensét kihagyják a könnyűzenének, ami ennyi embert érdekel, mert félnek a mélyebb tartalmaktól. Az meg, hogy a közszolgálati rádió sem vesz tudomást ezeknek a rétegeknek az igényeiről – amelyeknek egyébként az adójából él –, felháborító.
– Tizennyolc éve zenél együtt az Ismerős Arcok. Abból a küldetésből, amivel elindult a zenekar, látnak valamit megvalósulni ma már?
– Azt szeretném gondolni, hogy kivettük mi is abból a részünket, hogy amiről lassan húsz évvel ezelőtt elkezdtünk énekelni, abból sok minden valósággá vált. Kezdve a kettős állampolgársággal, hogy nyíltan lehet beszélni Trianonról vagy az elcsatolt részeken élő emberek sorsáról. Ez jó érzés, de hátradőlni nem fogunk, nem engedi az igazságérzetem, és annyi minden tennivaló van még, hogy amíg szusz van bennem és színpadra tudunk menni, énekelni fogok. Azokról a hétköznapi dolgokról, amik mindenkinek az életében ott vannak, csak nem szeretik, szégyellik, nem merik vagy nem tudják úgy megfogalmazni, ahogy ez nekem sikerül. Úgy, hogy abban a pillanatban, amikor meghallják, ráismerjenek ezekre a közös ügyekre és értékekre. Jó érzéssel, mint amikor bejön az ablakon a friss levegő. Ez volna a lényeg, ha azt éreznék, hogy olyanok vagyunk, mint a friss levegő, amiből mindig lehet venni egy jóleső lélegzetet.
Névjegy:
Nyerges Attila
1969. április 16-án született Budapesten.
Sportolónak készült, édesapja a Testnevelési Egyetem dékánja és válogatott tízpróbázó volt. Az óbudai Kőrösi Csoma Sándor Gimnáziumban mégis inkább gitárt vett a kezébe, és ott kezdett énekelni is, az Óbudai Kamarakórusban.
Miután a katonaságtól leszerelt, a Stexas zenekarban kezdett énekelni.
1999. október 23-án alakult meg az Ismerős Arcok.
A zenekar tagjai: Nyerges Attila, Práder Vilmos, Galambos Nándor, Kovacsik Tamás, Leczó Szilveszter, Tánczos István.
2003 júliusában jelent meg első lemezük Egy a hazánk címmel.