Kemény ütések a ZDF-től

Közszolgálati adótól ritkán látható keménységgel és vehemenciával bírálta Orbán Viktort és az általa vezetett kormány médiapolitikáját a német ZDF. A csatorna a magyarországi sajtó egyre veszélyesebbé és veszélyesebbé váló helyzetéről készített beszámolójának bevezetőjében nem csupán azt állapította meg, hogy „Európának már réges régen reagálni kellett volna” mindarra, ami hazánkban történt, ahol „Berlusconi fiatalabb, kelet-európai változata” bukkant fel, de azt is, hogy a hatalmas fölénnyel, kétharmados többséggel megválasztott magyar miniszterelnök a sajtószabadság mellett a nyugati világ értékrendjét is gyűlöli. A ZDF szerint egyebek mellett ez az oka annak, hogy Orbán a személyes honlapjára olyan videófilmeket rakat fel önmagáról, amelyek családi körben, köténnyel a derekán, disznóvágás közben mutatják, ugyanis így a nép egyszerű gyermekének a szerepében tetszeleghet. Ami viszont a média világát illeti, a német közszolgálati adó úgy látja, a „sajtószabadság” bűnös fogalom lett idehaza, amit jól bizonyít a közmédiumok, köztük elsősorban a Magyar Televízió függetlenségének a gyors felszámolása, amelynek egyik irányítója a csupán 32 esztendős, médiagyakorlattal alig-alig rendelkező, egykor a Jobbikban politizáló Papp Dániel volt (aki egyébként a Cohn-Bendit-tudósítás enyhén szólva is durva meghamisításával lopta be magát a kormányzat szívébe – S. I.). A ZDF a terjedelmes riport végén arra a nem igazán örömteli következtetésre jut, hogy Magyarország ez idő szerint mind inkább a diktatúra irányába halad, lévén „Orbán nemcsak bejelentheti a nyugati demokrácia végét, de ennek megfelelően is jár el”.

Nos, hogy ki hogyan viszonyul a ZDF helyzetértékeléséhez, nyilvánvalóan vérmérséklet, valamint politikai hitvallás dolga (az Orbán- és Fidesz-fanok minden bizonnyal túlzónak és erősen elfogultnak látják a beszámolót, míg az ellenzékkel szimpatizálók kifejezetten reálisnak), magam mindenesetre úgy vélem a riportban – az időnként megjelenő butácska és rosszindulatú feltételezések ellenére – túlsúlyban voltak az elgondolkodtató elemek. És itt értelemszerűen nem a herzig kis köténykében kolbászt töltő Orbánnal kapcsolatos megjegyzésekre utalok (azt ugyanis nem tartom bűnnek, ha egy politikus magáról az „egy közülünk” képet próbálja meg erősíteni, de a falusi Orbántól egyébként sem lehet túlságosan idegen a disznóvágás), mint inkább azokra a ZDF-észrevételekre, amelyek a kormánynak a sajtó függetlenségéhez való viszonyára vonatkoznak. Önmagában már az sem öröm, hogy a csatorna a miniszterelnököt a minden tekintetben botrányos életet élő Silvio Berlusconi kelet-európai kiadásának nevezi (ámbár Orbán korábban a példaképének mondta az oly sokat támadott olasz politikust), ám mindez apróság azokhoz a kijelentésekhez képest, hogy itthon bűnös fogalom lett a sajtószabadság, illetve, hogy Magyarország a diktatúra felé halad. Mert ha ez utóbbi vélekedéssel még vitába is lehet szállni (jóllehet a fékek és ellensúlyok rendszerének szisztematikus leépítése nem igazán  a demokráciát erősíti), a közmédiumok kormánypárti megszállására és az azokban dolgozó újságírók nagyon is tudatos megfélemlítésére vonatkozó megállapítások nem megcáfolhatóak. És bár tökéletesen tisztában vagyok azzal, hogy a ZDF riportja honi kormánykörökben merev elutasításta talál majd, Orbánék helyében én egy kicsit azért elgondolkodnék a hallottakon. Már csak azért is, hogy rájöjjek: miért jön szembe megint egy autós.