Havi 750 (ezer) fixszel...

„Havi 750 ezer fixszel az ember könnyen viccel” – aktualizálhatnánk a régi slágert a magyar országgyűlési képviselők azon javadalmazási rendszere alapján, amelyet Lázár János, a kormánypárt parlamenti frakciójának első embere dolgozott ki az eddigi, szerinte igencsak „álszent” és „visszaélésre alkalmas” szisztéma helyett. Miután az új elképzelésről már meglehetősen sokat lehetett hallani és olvasni, így ezúttal csak néhány szóban foglalnám össze a tervbe vett változtatásokat, amelyek között a legfontosabb, hogy a honatyák alapilletménye – az államtitkári fizetésekhez hasonlóan – havi bruttó 750 ezer forint lenne (ami sokszorosa ugyan az ilyen címen ezidáig felvett pénznek, a bizottsági tagságért azonban a jövőben nem járna plusz juttatás), amit egy névre-rendszámra szóló üzemanyagkártya egészítene ki. Hogy ki mennyit is tankolhatna ingyen, azt – értelemszerűen – az illető lakhelye döntené el, ám nagyvonalakban annyi elmondható, hogy míg egy budapesti képviselőnek havonta kétezer kilométer megtételéhez elegendő gázolaj vagy benzin járna, addig a legmesszebbről a fővárosba utazóknak ötezer kilométernyi grátisz üzemanyagot biztosítanának. Mindezek mellett jogosultak lennének személyenként egy-egy politikai tanácsadó és két-két ügykezelő foglalkoztatására, a mobiltelefon-használati költségekhez pedig a mindenkori minimálbér harmadának megfelelő összeggel járulna hozzá az állam. Nos, bár nagy általánosságban kijelenthetjük, hogy a Lázár-féle módosítások után a pénzben kifizetett juttatások jelentősen csökkennének (a jelenleg havi több mint 1 millió 200 ezret kereső kereszténydemokrata Pálffy István például rosszabbul járna, ellentétben a most „csak” 370 ezret kasszírozó Gyurcsány Ferenccel), érdemes honatyáink leendő fizetését az Európai Unió más országaiban alkalmazott díjazásokkal összevetni.   

Nos, ha a Policy Solutions politikai elemző intézet adatainak hihetünk, úgy elmondhatjuk, hogy hazánkban a Lázár nevével fémjelzett javadalmazási reformot követően sem lesz majd rossz üzlet képviselőnek lenni. Mert bár a T. Házban tevékenykedő hölgyek és urak majdani háromnegyed milliós (azaz mintegy 2500 eurós) fizetése az EU-rangsorban csak a 20. helyhez elegendő, a 2004-ben csatlakozó országok törvényhozásának tagjai közül mindössze a lengyelek, a szlovákok, valamint az észtek visznek haza több pénzt a mieinknél. Ha pedig azt vizsgáljuk, hogy az egyes EU-tagállamok   országgyűlési képviselői vajon hányszorosát is teszik zsebre a hazájukban megkereshető átlagbérnek, úgy politikai elitünk tagjainak pláne nem kell szégyenkezniük, ugyanis a Lázár-terv életbe lépése után honatyáinkat – a litvánokhoz, szlovénekhez és lengyelekhez hasonlóan – az átlagfizetések  több mint háromszorosa illeti meg (megjegyzem, a 759 eurós átlagbérrel alulról az ötödikek vagyunk az uniós listán), aminél csak az olaszok és az észtek jobbak, ahol a szorzó ötszörös, illetve több mint négyszeres. Ám a kérdés számomra mégsem úgy vetődik fel, sok vagy kevés az a 750 ezer forint, amivel a jövőben a képviselők tevékenységét díjaznák, mint inkább úgy, összhangban áll-e ez a pénz az általuk végzett munka színvonalával, eredményével. És ha a T. Házban folyó szarpasszírozást nézem, vagy azt, hogy a rendszerváltás óta eltelt több mint két évtizedben hová sikerült ezt a jobb sorsra érdemes országot eljuttatni... hát, akkor magam nemhogy a 750 ezret, de annak töredékét is sokallanám. Talán nem is véletlen, hogy a Lázár-projekt sem teljesítményről, sem minőségről nem beszél.