Fejlövés, felelősök nélkül

Sokan voltak, akik a nagyradai Bogdán Tibor életútját példaként állították a hazai cigányság elé, mondván, egy roma is képes boldogulni, ha igazán akar. És hát, valóban, a családos férfi, aki mellesleg a Lungo Drom egyik helyi vezetője volt, 2009. februárjában Irakban vállalt munkát, ahol is egy amerikai katonai támaszponton, Camp Tajiban kezdett el dolgozni a Toifor Hungary alkalmazottjaként. Ám a szépen alakuló karriernek egy tragédia véget vetett, ugyanis az akkor 36 esztendős Bogdánt 2009. március 26-án egy 25 éves amerikai katona, jelesül Carl T. Stovall tizedes fejbe lőtte. És bár az illetékes amerikai hatóságok a gyilkost még a tett elkövetésének a napján őrizetbe vették, itthon olyan sokáig nem tudhattunk meg semmit a rejtélyes bűncselekmény okairól, hogy egyesek biztosak voltak abban: az amerikaiak el szeretnék tussolni az egészet. Nos, nem ez történt, hiszen Stovall tizedest pár napja bíróság elé állították, ám jómagam a tárgyalás végeztével sem érzem úgy, hogy megnyugtatóan zárult az ügy, azt pedig különösen nem, hogy győzött az igazság. És nem elsősorban amiatt, mert a hadbíróság az elmorvosok szakvéleményeire alapozva úgy foglalt állást, hogy a paranoiás tudathasadában szenvedő – vagyis nem beszámítható –Stovall nem bűnös (a katona szerint a gyilkosság előtt őt egy „kis ember” alezredessé léptette elő, s megbízta a terroristák elleni harccal; a magyar férfit is azért lőtte le, mivel terroristának hitte, aki éppen egy aknát akar a földbe elásni), hanem mert az ítélet gyakorlatilag azt mondta ki, Bogdán Tibor haláláért az ég világon senki nem tehető felelőssé. Amely vélekedés büntetőjogi szempontból akár igaz is lehet (sőt, nagy valószínűséggel igaz is), másként azonban aligha. 

Aligha, mondom, és nem véletlenül, meglátásom szerint ugyanis a katonát foglalkoztató amerikai hadsereg, közelebbről Stovall feletteseinek a lelkét enyhén szólva is nagyon súlyos mulasztások terhelik. Hogy pontosan mire is utalok? Nos, főként arra ami a gyilkossá vált férfi személyiségéről a per folyamán kiderült. Így egyebek mellett  arra, hogy a vele együtt szolgálók szabályosan rettegtek Stovall megmagyarázhatatlan dühkitöréseitől (igaz, ő meg attól, hogy a társai el akarják tenni láb alól), különösen pedig arra, hogy az egyik felettese nem csupán a katonai pszichiátriára cipelte el, de az illetékes parancsnokságnak is nyomban jelentette a tizedes megbillent lelki egyensúlyával kapcsolatos gyanúját. Történni azonban ezek ellenére sem történt semmi, Carl T. Stovall egészen Bogdán Tibor meggyilkolásáig háborítatlanul hordhatta az uniformist tovább. És ha mindezekhez még azt is hozzáteszem, hogy az Irakban már több ízben szolgálatot teljesítő férfit – aki tinédzser korában egy autóbalesetben súlyos agysérülést szenvedett – egy ideig krónikus kábítószeresként, illetőleg alkoholfüggőként tartották nyilván..., nos, akkor könnyen belátható, hogy fentebb miért beszéltem az amerikai hadsereg igen súlyos mulasztásáról, egy ember életét követelő vétkes és jóvátehetetlen hanyagságáról. Apropó, jóvátétel... Noha semmi kétségem sincs afelől, hogy az Egyesült Államok kárpótolja majd Bogdán Tibor családját – amint az közismert, a hozzátartozók másfél millió dollár kártérítést követelnek az USA-tól –, mindez nem adja, nem adhatja vissza a most nyolcéves Bogdán Bence édesapját.