Hogyan váltható le a Fidesz?

Igen izgalmas beszélgetést hallottam néhány napja az egyik kereskedelmi rádióban Bauer Tamás volt szabad demokrata országgyűlési képviselővel, a Demokratikus Charta szóvivőjével, aki a műsorban azt mondta el, vajon leváltható-e – és ha igen, akkor mi módon – az a Fidesz, amely a 2010-es választásokat utcahosszal nyerte, és amelynek a pozíciói jelen pillanatban is megingathatatlannak látszanak. Nos, úgy vélem, Bauernek maximálisan igaza van, amikor azt is állítja, az LMP-s Karácsony Gergely által felvetett  „perverz koalíció” még egy szerény, 51 százalékos eredmény elérésére is alkalmatlan, hiszen a Jobbik szavazóit egészen mással lehet megszólítani, mint a szocialista híveket avagy az ez idő szerint párt nélküli liberálisokat. Ebből következően egy olyan kampány, amely valamennyi tábor számára elfogadható, valójában nem szólna senkihez, másfelől egy ilyen szövetség bizonyosan mozgósítaná a Fidesz szimpatizánsait, míg az MSZP-ben és a liberálisok között finoman szólva is zűrzavart okozna. Osztom aztán Bauer nézetét a tekintetben is, hogy amennyiben a demokratikus oldalon nagyon rövid időn belül nem következik be politikai fordulat, no, meg persze, nem alakul ki az összefogás készsége – ma ugyanis közel-távolban nem látszik olyasféle koalíció, amely kétmillió embert képes lenne maga mellé állítani –, úgy hiába veszíti el a kormánypárt akár a szavazói felét is, a hatalmát   megtarthatja. Mert ha a demokratikus ellenzék rendelkezne programmal – véli a Charta-szóvivő –, a Jobbik nélkül is simán leválthatná azt a Fideszt, amelynek manapság kevesebb szavazója van, mint volt 2002-ben, amikor elbukta a választásokat. Csakhogy a szocialisták – véli Bauer, aki ezzel a leglényegesebb dolgot mondta ki – 2010 áprilisa óta az ég világon semmit nem tettek azért, hogy megszabaduljanak azoktól a bélyegektől, amelyek az évek során rájuk égtek, s amelyeknek a rendkívül megalázó választási vereségüket is „köszönhetik”.   

Igen, jól hallották, bélyegekről, méghozzá a bűnösökre sütött bélyegekről beszélek, mert bár a szocialisták és a velük úgy egy évtizeden át közösen kormányzó liberálisok nagy-nagy előszeretettel és mély meggyőződéssel állítják, hogy a nemzeti kérdés miatt vesztettek, magam hajlamos vagyok inkább azokkal egyetérteni, akik szerint a szociálliberális koalíció bukását az okozta, hogy az MSZP-ről és az SZDSZ-ről egy idő után a „lopás” és a „hazugság” kifejezések jutottak először az ember eszébe. Mindez persze, egyáltalán nem meglepetés, lévén tanulmányok sokasága állapította meg, hogy idehaza szinte minden alkalommal azért váltották le a hatalmon lévő politikai erő(ke)t, mert a választók úgy gondolták – hogy jogosan, esetleg indokolatlanul, abba most nem menjünk bele –, azok kizárólag a zsebüket tömik. Így volt ez a Fidesz esetében is, amelyre attól függetlenül ráégett a Kaya Imbrahim- és Josip Tot-féle cégeltüntetési botrány, továbbá a Happy End Kft.-sztori – és akkor számos, kevésbé emblematikus ügyet még nem is említettem –, hogy később Keller Lászlónak közpénzügyi államtitkárnak  mit sikerült összeszerencsétlenkednie, no, meg persze, így volt-van ez az MSZP-nél és az SZDSZ-nél is, amely csapatok nevéhez közpénzlenyúlási históriák sokasága fűződik, a Zuschlag-történettől kezdve egészen a BKV módszeres „kifosztásáig”. Ami az érintett pártok számára már önmagában is nagyon nagy gond (a liberálisok gyakorlatilag e stigma miatt tűntek el a politikai térképről), hát még, hogy a szocialisták a katasztrófális választási szereplés óta lényegében semmiféle személyi-szervezeti változtatást nem hajtottak végre annak érdekében – fogadkozni ugyan fogadkoznak, ám ez manapság már aligha elég –, hogy a választók elhiggyék, soha többé nem ismétlődnek meg a 2002 és 2010 közötti visszaélések. És amíg ez így van, legyen akármekkora is az orbáni politikából való kiábrándulás, semmiféle  esély sincs egy „fülke-ellenforradalomra”.