Ágnes asszonyok levelei

„Az ellenforradalmat is egy ideig helytelenül értékeltem. Március lett, mire eljutottam odáig, hogy lássam, a párt lényegében helyes politikát folytat. Politikai hibáim közé tartozik, hogy vak voltam ellenforradalmárokká vált volt barátaimmal szemben” – egyebek mellett ezeket olvashatjuk abban a levélben, amelyet Heller Ágnes, a nemzetközi hírű filozófus írt 1959-ben a Magyar Szocialista Párt Központi Bizottságának, s amelyre Hankiss Ágnes, a Fidesz európai parlamenti képviselője, a Hamvas Intézet vezetője lelt rá állítólag még évekkel ezelőtt az Országos Levéltárban. Tekintsünk most el attól a ténytől, hogy a Hellerre egyébként is „vadászó” kormánypárti sajtó egy része nem csupán hatásvadász, de hazug állítást tartalmazó címekkel tálalta a sztorit – lásd a „Heller Ágnes helyeselte a forradalom utáni véres megtorlást” kijelentést, ami azért marhaság, mert erre utaló megjegyzés nincsen az iratban –, aztán hogy, hogy Heller szerint első férje, a jelenleg már nem élő Hermann István hamisította a levél nagy részét (ezt igazolni vagy cáfolni már amúgy sem lehet), sőt, még attól is, hogy Heller egyike volt azoknak az értelmiségieknek, akiket a Kádár-éra hosszú-hosszú ideig ellehetetlenített. Maradjunk annál a ténynél, amit maga Heller Ágnes sem tagad, hogy tudniillik valóban írt az MSZMP KB-nak egy levelet, amelyben – a korszellemnek megfelelően – önkritikát gyakorol, s megbánást mutat. Hogy mindez mennyire tekinthető megalkuvásnak, gyávaságnak, nem túl könnyű eldönteni (egyrészt sokan cselekedtek hasonlóan, hiszen dolgozni, boldogulni akartak, másrészt viszont voltak, akik ennyi engedményt sem tettek a hatalomnak), annyi azonban bizonyos, hogy a Magyar Nemzetben megjelent interjújában Heller is elismerte, hogy nem volt helyes, amit tett, mondván, „szégyelltem magam akkor is miatta, s szégyellem magam ma is”. No, most, az ügy ezzel a Heller-vallomással le is zárulhatott volna, ha időközben nem történik valami olyasmi, ami leginkább a „ne ítélj, hogy ne ítéltess” bibliai bölcsességet látszik alátámasztani.  

Hogy miről is van szó? Nos, a dokumentumot nyilvánosságra hozó Hankiss Ágnes a döntését azzal magyarázta, hogy mivel az Európai Parlamentben a tanúja volt Heller Ágnes emlékezetes szereplésének, eltöprengett azon, vajon mi is lehetett az oka a filozófus asszony „hisztérikus haragjának és elfogultságának”. Ekkor jutott az eszébe az a levél, ami sokkal korábban került a kezébe a levéltárban, és amit azért adott át a sajtónak, mert úgy látta, Heller „lejárató kampányt folytat Európa-szerte a Fidesz-kormányzat ellen”. Ami magyarázatnak ugyan elég soványka, dehát fogadjuk el, hogy Vitézy „BKV” Dávid anyukáját ezúttal afféle „nemes” bosszúállási szándék irányította. No, de vajon mi vezethette őt akkor, amikor 1986. július 25-én ő maga írt levelet Aczél Györgynek, nem is túl burkoltan hízelegve (értsd: benyalva) a Kádár-éra nagy hatalmú főideológusának. Az egyik országos napilap által közölt levélben (amit az MTA Kézirattárában őriznek) Hankiss az ''56-os események kapcsán a következőket írja: „Kedves Aczél Elvtárs! (...) Nem tudom, Aczél elvtárs tudja-e, hogy létezik egy olyan »pletyka«, hogy ketten voltak, Aczél elvtárs és Fehér Lajos, akik a kivégzések ellen szavaztak. Nem tudom, hogy ez igaz-e, ebben a formában vagy máshogy, én mindenesetre nagyon szeretném megérni, hogy erről egyszer beszélni lehessen. (Bevallom, magam is terjesztettem...) (...) Mindkettőjüket sok szeretettel üdvözli, Hankiss Ágnes.” Nos, bár nincs kétségem afelől, hogy az akasztásokkal nagyon is egyetértő Aczél örült az ifjabb Ágnes asszony levelének (hiszen 1986 táján már viszonylag kevés ilyen törleszkedésben lehetett része), mindez azonban nem magyarázza, hogy a Heller-ügyben oly szigorú Hankiss látványos nyelvcsapásait mi motiválta. No, de sebaj, talán a Magyar Nemzet majd ezt is kideríti.