Mennyiért dobban a magyar szív?

Immár véglegesen eldőlt, hogy Nagy László, a magyar férfi kéziválogatott Spanyolországban játszó, 29 esztendős sztárja nem lesz ott a mai napon kezdődő svédországi világbajnokságon. Hogy a nagyszerű képességekkel megáldott átlövő elhatározása meglepetésnek tekinthető-e vagy sem, azt döntse el ki-ki maga, annyi azonban bizonyos, hogy világklasszisunk 2009 nyarán szerepelt utoljára a nemzeti csapatban, azóta viszont sorra-rendre mondta le a legrangosabb tornákat, így – többek között – a tavaly januári Európa-bajnokságot avagy a nyáron lejátszott világbajnoki selejtezőket is. És bár rendre felröppentek olyan hírek, hogy Nagy azért nem fogadja el a szövetségi kapitányok invitálását, mert – amikor azt a szabályok lehetővé teszik – a spanyol válogatottban kíván játszani, magam jóval szívesebben hiszek azoknak, akik szerint együttesünk csapatkapitányának „mindössze” annyi a célja, hogy mind a saját, mind pedig a társak számára a maiaknál sokkal jobb feltételeket harcoljon ki. Megjegyzem, ez utóbbi verziót látszik alátámasztani az a nyílt levél is, melyet Nagy az elmúlt év novemberében tett közzé, és amelyben egyebek mellett kifogásolta a válogatott tagjainak járó napidíj összegét, mondván, a 10 euró még a költségeket sem fedezi, nem különben pedig a játékosok biztosítását. És noha a szövetség vezetői nyomban igyekeztek megcáfolni Nagy állításait (vádjait?), a csapat tagjai egyöntetűen kiálltak mellette (még szép, utóvégre ki az, aki a saját zsebe ellensége), leszögezve, nem szeretnék, ha Nagyot meghurcolnák, ugyanis ő csak azokat a problémákat vetette papírra, amelyeket minden játékos a saját bőrén érez. Ám bármint is volt, a sportág irányítói és a szurkolók az utolsó pillanatig remélték, hogy Nagy majd jobb belátásra tér, és elutazik a csapattal az év legfontosabb tornájára. Hát, a jelek szerint nem így lesz. Mert bár a szövetség egy háromfős tárgyalódelegációt is kijelölt a játékos  meggyőzésére, utóbbi bejelentette, semmiképpen se vesz részt a vébén, minthogy „lelkileg nem képes ráhangolódni” a mérkőzésekre.

Nos, hogy őszinte legyek Nagy sztorija nekem elsősorban Moldova György „Ferencvárosi koktél” című kötetének azt a történetét juttatta az eszembe, amelyben Virág Zsiga, a zseniális, ám „kissé” anyagias center egy árlistát nyújt át új csapata vezetőnek (forintos labda: 1.50, tért ölelő passz: 3.20, sima csel 1.10, cselsorozat 2.50, stb., hozzátéve, hogy ezen irányárakon bizonyos körülmények – lejtős pálya, kampós fűszálak – változtathatnak), majd amikor azok felháborodottan megkérdezik, hogy na, de Virág úr, hol a szív, hol a lelkesedés, a középcsatár nyomban a fejéhez kap, és ráírja a papírra: szív: 100 forint, lelkesedés 150 forint. Félreértés ne essék, eszem ágában sincs a naív vagy a képmutató újságíró szerepét eljátszani, hiszen abszolút tisztában vagyok azzal, hogy az élsportolók a piacról élnek, hogy nekik az aktív időszak alatt kell megkeresniük azt a pénzt, amelyből aztán valamit kezdhetnek, különösen meg, hogy azok az idők bizony már réges régen elmúltak, amikor valaki beérte pusztán azzal a dicsőséggel, amit a címeres mez felvétele jelentett, mindazonáltal azt a felhajtást, amit ebben az ügyben megtapasztalhattunk, nemcsak eltúlzottnak, de nevetségesnek is tartom. Hiszen hány és hány olyan világsztár sportolóról tudunk, akiről inkább lemondott a hazája szövetsége, mint hogy engedjen a zsarolásnak (merthogy itt – jogos igények ide vagy oda – erről van szó), és ugyanúgy bohócot csináljon magából, mint tették azt a Magyar Kézilabda Szövetség vezetői, akik – ahelyett, hogy azt mondták volna, ennyit és ennyit tudunk adni, slussz-passz – könyörgőre fogták a dolgot, s egy követséget küldtek Nagyhoz, hátha annak sikerül meggyőznie az átlövőt. Az eredmény tudott. Ellentétben azzal, hogy vajon mennyiért is dobbanna meg az a legendás magyar szív.