A rút kiskacsa nem vált hattyúvá

Egészen a mai napig magam is azok közé a derék és példás életű magyar újságírók közé számítottam, akik semmit sem írtak a „Megasztár” címmel futó tévés tehetségkutató idei szériájának egyik legnagyobb – ha nem épp a legnagyobb – „hőséről”, a győri illetőségű, 41 esztendős Szíj Melindáról. Nem írtam, mondom, és ezt a jó szokásomat nagy valószínűséggel meg is tartom, ha az a józan ésszel felfoghatatlan, egyben visszataszító hisztéria, amely a kétgyermekes külkereskedelmi ügyintéző hosszú heteken át tartó sikereit, no, meg persze, nem várt kiesését övezte, a verseny végeztével elcsitult, de legalábbis alábbhagyott volna. Erről azonban szó sincs, hiszen azóta se telik el úgy nap, hogy ne olvashatnánk valami hú de „izgalmasat” „a magyar Susan Boyle”-ként is emlegetett családanyáról, akinek sztorija – tiszavirág életű tündöklése és váratlan, ám törvényszerű bukása – az én olvasatomban „némileg” másként fest, mint azt némelyek látják és láttatni szeretnék. Kezdjük talán azzal a nehezen megmagyarázó népszerűséggel, ami a kétségkívül remek hanggal megáldott, ám képernyőképesnek csak nagyon komoly jóindulattal nevezhető háziasszonyt körülvette. Mert ha „a nép egyszerű gyermeke a tehetségével legyőzi az akadályokat” történetet valamennyien ismerjük is – az „épp olyan, mint mi” érzés egyfajta jelképe lett Szíj Melinda iszonyatos kék kardigánja –, ki gondolhatná józan ésszel, hogy egy olyan valakiért szorít a fél ország, aki két dalolás között mást se tesz, mint azt panaszolja, hogy az a csillogás és az a rivaldafény, amit ez az élet jelent, mennyire idegen tőle (csak tudnám, hogy akkor mi a büdös francért jelentkezett egy ilyen műsorba), aki egyre csak azért rimánkodik a nézőknek, hogy ejtsék már ki végre, és aki olyan anti-sztár, hogy annál anti-sztárabb már nem is lehetne.

No, és ha már a sztárok témájánál tartunk... Magam a zsűrit – ellentétben a legkülönfélébb összeesküvés-elméleteket gyártó Szíj-Melinda fanokkal – messze-messze nem amiatt hibáztatom, hogy egyetlen lépéssel a cél előtt kaszálta el a sihedernek már aligha nevezhető hölgyet, hanem hogy odáig engedte eljutni. Hogy miért mondom ezt? Nos, amint az köztudott, az ilyen tehetségkutatók (és itt nemcsak a Megasztárról van-e szó, hanem például a konkurens csatornán sugárzott X-Faktorról) nem afféle hétköznapi zenei versenyek, ugyanis deklaráltan olyan ifjú tehetségek felkutatása a céljuk, akikből – természetesen sok munka és még több pénz befektetése árán – valamikor idehaza vagy akár a nagyvilágban sztár lehet. No, most, ehhez képest én egyszerűen elképzelni sem tudok olyan stylistokat, fodrászokat, sminkeseket, mozgástanárokat, plasztikai sebészket, meg tudja a jó isten, miféle sztárcsinálókat – ha megengedik, a varázslókat most kihagynám –, akiknek csak nagyon halovány esélyük is lenne arra, hogy Szíj Melindából ebben az életben pódiumképes, „eladható” valakit fabrikáljanak. Mert bár magam minden alkalommal nagyszerűen szórakoztam azokon a színpadi esetlenkedéseken, akár táncnak is minősíthető idétlen szökdécseléseken, amiket a nép Melindája bemutatott nekünk – és akkor az egészséges lelkű emberek életkedvét mindörökre elvevő siránkozós interjúkat még meg se említettük –, azért az efféle fellépések sokkal inkább tűnnek paródiáknak, semmint nemzetközi szintű produkcióknak. És ezt egy laikusnak is rögvest észre kell vennie, nemhogy egy Eszenyi Enikőnek, egy Presser Gábornak, egy Mester Tamásnak, vagy akár egy Friderikusz Sándornak. Akik – isten  tudja, milyen megfontolásokból – mindvégig úgy tettek, mintha komolyan elhinnék, hogy a rút kiskacsából valamikor szépséges hattyú lehet. És hát, lehet is... A mesében.