Közös gazdasági kormányzás - Egy éve még nevettek volna ezen

„Legyünk világosak: nem lehet monetáris unió gazdasági unió nélkül. A tagállamoknak elegendő bátorságuknak kell lenni ahhoz, hogy megmondják, akarnak-e gazdasági uniót vagy sem. Ha nem, jobb, ha elfelejtik a monetáris uniót” – ezeket a kemény szavakat nem más, mint José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke mondta májusban, amikor felvázolta a testület első javaslatait a közös gazdasági kormányzás erősítésére. Azóta megtette ezt az Európai Központi Bank (EKB) is, közös indítványokat fogalmazott meg Berlin és Párizs, és hasonló feladatot kapott az Európai Tanács elnöke, Herman Van Rompuy is egy munkacsoport élén. Az EU állam- és kormányfői pedig október végi csúcstalálkozójukon már dönthetnek a rendkívüli horderejű változásokról.

Közgazdászkörökben viszonylag kevesen vitatják, hogy Barrosónak igaza volt a helyzetértékelésében. Valójában ez a gondolat már akkor megfogalmazódott, amikor az 1970-ben közzétett Werner-jelentésben megszületett a gazdasági és monetáris unió gondolata. Az eurót végül életre hívó, 1992-ben elfogadott maastrichti szerződés ugyanakkor csupán elnagyoltan kísérelte meg fiskális oldalról megtámasztani a közös európai valutát: a GDP 3 százalékban limitálta az államháztartás hiányát, és 60 százalékban az államadósságot. Az 1997-ben létrehozott stabilitási és növekedési paktum ugyan már beleszólási jogot is adott a szabályokat megszegő tagországok költségvetésének alakításába, de azt így számos kritika érte. Egyesek szerint túl rugalmatlan volt, és nem vette figyelembe a gazdasági ciklusokat (amit aztán a 2005-ös reform próbált meg orvosolni). Mások következetlennek tartották alkalmazását, hiszen Német- és Franciaország megúszta a büntetőeljárás elindítását, büntetést pedig még a kisebb tagállamokra sem vetettek ki.

Mindezek ellenére az euró látszólag sikertörténet volt, holott a strukturális problémák a 2000-es években már jól kivehetők voltak. A monetáris unió periferiális gazdaságaiban túl lazának bizonyult a közös monetáris politika, ami ugyan látványosan megdobta a növekedési ütemet, eközben azonban komoly egyensúlyhiányok alakultak ki: a magánszektor eladósodott, a termelékenység javulását meghaladó béremelkedés rontotta az unión belüli versenyképességet, az ingatlanpiacokon árbuborék fúvódott, a folyó fizetési mérlegek pedig komoly mínuszokba fordultak. Eközben Németországban épp ellenkező folyamat játszódott le: a számára szigorú monetáris politika komoly munkaerő-piaci reformokat kényszerített ki, az egységnyi munkaerőköltség másokhoz képest jelentősen javult, a kereskedelmi mérleg masszív többletbe fordult.

Az „igazság órája” a Lehman Brothers 2008-as bedőlésével jött el. Az általa elindított hitelválság ugyanis padlóra küldte a látszólag prosperáló periferiális eurózóna-tagokat, miután a magánszektor adóssága villámgyorsan államadóssággá alakult át. Ez még azokat az országokat is megrendítette, amelyek kormányai a korábbi boom idején szerény többletet halmoztak fel a költségvetésben (Írország, Spanyolország), de elsőként az a Görögország hullott ki, amely fiskális téren is katasztrofális politikát folytatott. A 2010 elején tetőző görög adósságválság nyomán aztán az uniós tagállamok – a Nemzetközi Valutaalappal közösen – egyrészt létrehoztak májusban az ilyen típusú csődök megakadályozására egy összesen 750 milliárd eurós mechanizmust (holott a maastrichti szerződés tiltja a tagállamok megmentését), másrészt elindították a közös gazdasági kormányzás lehetőségének feltárását.

A jegyzet teljes terjedelemben itt olvasható!