Sólyom lassacskán csomagolhat?

Bár Sólyom László szemmel láthatóan bízott az újrázásban, lassan-lassan mégis kezdhet csomagolni, hiszen a választást toronymagasan megnyerő Fidesz minden valószínűség szerint mást ültet majd a köztársasági elnöki székbe. No, nem mintha a jövendő kormánypártnál nagyon elégedetlenek lehetnének a nekik számos gesztussal „kedveskedő” államfővel, de ugye,  mégiscsak praktikusabb, ha a Szent György téri rezidencián egy kevésbé rigorózus, kevésbé öntörvényű valakivel kell egyezkedni, mint a magának való, olykor idegesítően kiktató kioktató stílusú egykori alkotmánybírósági elnökkel. Na, egyszóval Sólyom egész nyugodtan nekiláthat az évek alatt összegyűlt lim-lomok kihajigálásának, a semmire sem jó, ám az emlékek miatt mégiscsak értékes csecsebecsék dobozolásának (a lakásvásárlással hál'' istennek nem kell bajlódnia, elég, ha kinéz egy takaros házikót, amit majd állam bácsi megvesz neki), közben meg elgondolkodhat azon, vajon milyen is volt az az öt esztendő, amit Magyarország egyik legfőbb közjogi méltóságaként töltött. És bár a Sándor-palotától való búcsúzás bizonyára igen fájdalmas – pláne, ha az embernek egyáltalán nem akaródzik menni –, Sólyom Lászlót vigasztalhatja az a tudat, hogy „nyugdíjasként” immár csak azzal foglalkozhat, amit bárminél jobban szeret, és amit államfőként is a legszívesebben (és a legjobban) csinált: járhatja a nemzeti parkokat, barangolhat a Bükkben, a Mecsekben és a Balaton-felvidéken, nézegethet bánáti bazsarózsát, sóspusztai magyarmohát és pirosló náditippant, amely elfoglaltságok mind-mind közelebb állhatnak a szívéhez, mint az a csúnya politika, amibe fél évtizeddel ezelőtt – igaz, saját akaratából – belekerült.  

Hogy Sólyom László vajon miként is értékeli önnön államfői ténykedését, természetesen nem tudhatom, annyi azonban bizonyos, hogy nekem az e poszton nyújtott teljesítménye nagyon komoly csalódást okozott. És nem feltétlenül az előzőekben említett emberi tulajdonságok miatt (noha talán azok miatt nem vált úgymond „szerethető” köztársasági elnöké, nem vált Laci bá''-vá), vagy mert már a legelején teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy melyik politikai oldal kedvesebb a szívének (hiszen ezt Göncz Árpádról és Mádl Ferencről is pontosan tudtuk), sőt, még csak nem is azért, mert az ország megítélése szempontjából fontos ügyekben egyáltalán nem – vagy csak nagyon megkésve – hallatta a hangját. Nem, nem ezek miatt. Sokkal inkább azért, mert miközben nem egy és nem két alkalommal a morál, az őszinteség, a tisztesség fontosságáról szónokolt, aközben „nagyvonalúan” elfeledkezett saját megválasztásának méltatlan körülményeiről, és mert a hosszú évek folyamán jó néhány alkalommal bizonyította, hogy az olyan  „jelentéktelen” dolgok, mint amilyen a pártok fölöttiség, különösen pedig a nemzet egységének a kifejezése, nem túlzottan foglalkoztatják. Pedig ha akkor, amikor Áderék a parlamentben ország-világ előtt megalázták, lett vona ereje nemet mondani, vagy legalább tiltakozni, netán csak elpirulni, bizonyára minden egész másként alakul. Ő azonban hallgatott. Mint ahogy később – immár köztársasági elnökként – még annyi sokszor. Ami meg a nemzet egységét illeti..., nos, talán jobb is, hogy az államfő ezzel semmit nem törődött. Elvégre mit fejezett volna ki abból, ami nem létezik? És ha innen nézem a dolgot, akár azt is mondhatom, nincs jogunk panaszkodni. Sólyommal azt kaptuk, amit megérdemeltünk.