Celebek, bulvár, önmérséklet

Természetesen lehet habzó szájjal, felháborodva szidni a hazai és külföldi hírességek életében könyékig vájkáló újságokat és a hasonló szellemben fogant tévéműsorokat, ám azt sem szabadna figyelmen kívül hagyni, hogy a bulvármédia képviselői nem csupán l''art pour l''art, vagyis önmagáért az intimpistáskodás kedvéért intimpistáskodnak, hanem létező nézői-olvasói igényeket elégítenek ki. A kérdés már „csak” annyi, hogy mindezt milyen színvonalon művelik: ízléssel és visszafogottan, vagy éppen ellenkezőleg, gyomorfordítóan és a végtelenségig tapintatlanul. Azt  gondolom, a válasz egyértelmű..., mert bár az ember nem szívesen mond véleményt – pláne nem elmarasztalót – a kollégái munkájáról, úgy vélem, a bulvárnak időről időre még azt a szintet is sikerül alulmúlnia, amit az egyébként se nagyon magas nívón működő média egésze képvisel. És különösen igaz ez akkor, amikor az úgynevezett ismert emberek – vagy ahogy az angol „celebrity”  (híresség) kifejezés nyomán nálunk is meghonosodott: celebek – világára szakosodott sajtónak valamely tragikus, a közvéleményt megrázó esetről kell hírt adnia. Hogy mindez mennyire így van, azt igazolhatnám a Daróczi Dávid volt kormányszóvivő öngyilkosságáról szóló sajtóbeszámolókkal, de mert ez az esemény még meglehetősen közeli, és mert Daróczi egy olyan kollégám volt, akit személyesen is ismertem, így inkább egy közelmúltbeli történetre utalnék vissza, amelyet sem akkortájt, sem azóta nem sikerült megemésztenem, és amely úgyszintén jól példázza, hogy kis hazánkban még azok dolgait sem jól kezeljük, akiket szeretünk.

Ugye, mindnyájan emlékeznek még az elmúlt esztendő szeptemberében, 67 éves korában elhunyt – színidirektornak, filmrendezőnek, színésznek és embernek egyaránt kiváló – Bujtor István betegségének és halálának körülményeire. Arra, amikor egy háromnegyed ország heteken keresztül azt latolgatta, vajon mi is okozhatta azt a rejtélyes betegséget, amely egy kiegyensúlyozottnak tűnő, látszólag bivalyerős és abszolút sportos életet folytató férfinél kómához, majd halálhoz vezet. És miután a család csupán nagyon ritkán és akkor is csak meglehetősen szűkszavű közleményekben tájékoztatta a művészért aggódó embereket (ami persze, valahol érthető, hiszen óvni akarták a szeretett férj, apa, testvér nyugalmát), az orvosok pedig a hozzátartozók engedélye nélkül nem nyilatkozhattak, maradtak az olykor tudálékos, máskor meg kifejezetten buta találgatások, amelyekből a bulvársajtó alaposan kivette a részét: volt, aki az állítólagos léböjtkúrát okolta a tragédiáért, mások agyvérzésről, vastagbélproblémákról, frissen  leműtött anyajegyekről tudtak, megint mások viszont gombafertőzésről és az ahhoz társuló vérmérgezésről beszéltek. Mindezek után persze, joggal  vetődik fel az a kérdés, hogy tudniillik lehet-e az ilyen drámai történeteket ízlésesebben és kultúráltabban kezelni. Nos, azt gondolom, lehet. Például úgy, ahogyan azt Hollywoodban teszik. Vegyük mondjuk a Dirty Dancing című film világírű sztárjának, a mindössze tíz nappal Bujtor István halála előtt, 57 évesen elhunyt Patrick Swayzenek az esetét... Róla rajongók és újságírók egyaránt tudták, hogy hasnyálmirigyrákkal küzd, hogy milyen kezeléseket kap, és így tovább, hiszen a családja és az orvosai nemcsak a súlyos kór felfedezéséről tájékoztatták a nyilvánosságot, hanem arról is, hogy Swayze hogyan harcol a betegség ellen, hogy milyen új terápiákat alkalmaznak nála (ekkor hallhatunk legelőször az úgynevezett CyberKnife technológiáról, amelynél a lézer ezredmilliméteres pontossággal célozza meg a daganatos sejteket, míg az egészségeseket érintetlenül hagyja), és még hosszasan sorolhatnám. Jól tudom természetesen, hogy ez itt nem az USA, hanem Magyarország, mindazonáltal bizonyos dolgokat nem ártana megtanulnunk Különösen, ha azokhoz nem kell más, mint jó ízlés, tapintat és önmérséklet.