Akar-e (tud-e még) Orbán vitázni?

Akárcsak szerte a világon, úgy hazánkban is egy-egy választási kampány fénypontját jelenti a miniszterelnök-jelöltek vitája, amely – köszönhetően a tévés közvetítésnek – egy ország nyilvánossága előtt zajlik, s amelynek magam is mindig lelkes nézője vagyok. És ez még akkor is így van, ha az elmúlt esztendők során ezt a végső verbális összecsapást sikerült annyira  túlszabályozni, hogy annak a spontaneitásnak, sőt, annak a bájnak, amely még a Horn–Orbán-vitát jellemezte, se az Orbán–Medgyessy–, se pedig a Gyurcsány–Orbán-féle meccselésben (ahol az jelentette az egyik legfőbb gondot, hogy a Fidesz vezetője milyen sámlira állítva tűnik az ellenfelével azonos magasságúnak) már a nyomát sem leljük. Mindez természetesen nem véletlenül jutott az eszembe, hiszen azzal, hogy a szocialisták immár megnevezték a kormányfőjelöltjüket, többekben fölmerül a kérdés, hogy tudniillik a legnagyobb ellenzéki párt vezére – aki ebben esetben a kihívó lenne, bármilyen furcsának is tűnhet ez – belemegy-e egy olyan televíziós vitába, amelyet Gyurcsánnyal szemben szinte biztosan nem vállalt volna. No, már most, amennyiben Török Gábor véleményéből indulok ki, úgy azt kell mondanom, egy Mesterházy–Orbán-csörtére az ég világon semmiféle esély sincsen, hiszen – így az ismert politológus – a Fidesz fölénye olyan jelentős, hogy „kevés érv támasztja alá, miért kellene Orbánnak – akinek a legutóbbi két vitáról bizonyára rossz emlékei lehetnek – kockáztatnia”. Arról nem is beszélve – mondja Török –, hogy „Orbán számára egy ilyen vita kevés nyereséggel kecsegtet, hisz ha le is győzi ellenfelét, azzal csak a papírformát hozza (...) ellenben egy váratlan vereséggel megingathatná a belé vetett hitet, elbizonytalaníthatná szavazóit, és óriási lökést adhatna ellenfele kampányának”.

Nos, kétségkívül logikus érvelésről van szó, hiszen arról már jómagam is többször írtam, hogy az úgynevezett szociális népszavazás valóban átütő sikere óta Orbán semmiféle olyan kétes helyzetbe nem megy bele, amely veszélyeztethetné az óriásira duzzadt szavazótábort. Már csak azért sem, mert mint volt futballista – hogy egy sporthasonlattal éljek –, tökéletesen tudja, hogy biztos vezetésnél bőven elég „ölni” a meccsből hátralévő időt, támadni pedig nem csupán fölösleges, de rendkívül kockázatos is, hiszen az ellenfél egy kontrából igen könnyen gólt szerezhet. Ám amennyi érvet lehet felsorakoztatni a vita ellen, legalább annyi szól mellette is. Először is ott van a kérdés, hogy vajon Orbán mivel tudná megmagyarázni, miért is futamodik meg egy nálánál sokkal-sokkal kevésbé ismert politikus elől..., mert Gyurcsánynál még csak-csak elment volna az az érvelés, hogy egy hazug emberrel senki nem áll le szópárbajt vívni, ám ez mások esetében semmi esetre alatt sem működik. Aztán meg arról se szabad elfeledkezni, hogy egy ilyen találkozó esélyese mindenképp a Fidesz elnöke lenne: és nem kizárólag azért, mert a népszerűtlensége csúcsán lévő kormánypárt ezer ponton támadható (korrupciós ügyek, közbiztonság, munkanélkülség, és így tovább, és így tovább), hanem mert Orbán összehasonlíthatatlanul rutinosabb politikus, mint az a Mesterházy, aki éppenhogy csak elvégezte az általános iskolát, amikor ellenfele már javában rendszert váltott. Végül ott van a legfontosabb szempont, jelesül, hogy az ellenzék vezére ezzel a face to face kiállással cáfolhatná azt a róla elterjedt – már-már közkeletű – feltételezést, miszerint az elmúlt évek folyamán vitatkozni is elfelejtett, hiszen aki folyton csak a sajátjai között mozog, csak a sajátjainak beszél (főként, ha ott ellenvéleményeknek még csak véletlenül sincs helyük), az részint nincsen rákényszerítve az igazi, a valódi érvelésre, másrészt pedig nincs hozzászokva ahhoz, hogy egy éles bokszmeccsen nemcsak adni, de kapni is lehet pofonokat. Kérdés, hogy Orbán ezt megkockáztatja-e.