Rendőrök, csendőrök, talicskák

Amióta a Fővárosi Ítélőtábla idén júliusban feloszlatta a Magyar Gárdát, se szeri, se száma azoknak a kisebb és nagyobb konfliktusoknak, amelyek az állítólag újjáalakított szervezet tagjai, illetve a bíróság – már jogerős –döntésének érvényt szerezni akaró rendőrök között törnek ki, mondhatni, menetrendszerűen. Aztán, hogy egy betiltott csoport vajon miért gondolja legálisnak a működését, ha a „lánykori” neve elé odabiggyeszti az „Új” szócskát, abba szerintem most ne nagyon menjünk bele, annyi azonban kétségtelen tény, hogy a hatóságok a kezdetektől fogva elszántnak mutatkoztak arra, hogy fellépjenek az ítéletet semmibe vevők ellen. Olyannyira, hogy Draskovics Tibor egyenesen azt üzente, „a jogállam az összes lehetséges eszköz és szankció következetes alkalmazásával ki fogja kényszeríteni a törvényes rend helyreállítását, fenntartását”, a rendőrség pedig – mintegy rímelve a rendészeti miniszter szavaira – szinte minden esetben intézkedett a gárda uniformisában „nosztalgiázgatókkal” szemben. És bár az ilyesfajta rendőri akciók korántsem voltak híján a feszültségnek (lásd példának okáért a közelmúltbeli szentendrei gárdistaavatást), tettlegességre – szerencsére – egyetlen esetben sem került sor..., egészen az október 23-i nemzeti ünnep előestéjéig, amikor is a debreceni főtéren összegyűlt gárdistaegyenruhások igazoltatása megehetősen botrányosra (vagy hogy stílszerűek legyünk: forradalmira) sikeredett..., dulakodással, rosszulléttel, előállítással, a rendőrök lehazaárulózásával, és így tovább, és így tovább. A történet persze, ennek ellenére se érdemelne igazán sok szót – túl azon, hogy az egész  méltatlan a forradalom és a forradalmárok emlékéhez –, ha nem világítana rá egy olyan ellentmondásra, amely az önmagukat gárdistáknak titulálók szavai és tettei között feszül.

Hogy miről is beszélek? Nos, nem titok, hogy a gárdát életre hívó Jobbik programjának egyik lényegi – és talán legtöbbet vitatott – pontja a vidék közbiztonságának a javítása, mégpedig a második világháború befejezése után szélnek eresztett csendőrség egyfajta újjáalakítása révén. Legtöbbet vitatott – mondom –, mert bár a rendfenntartására létrehozott szervezet több mint hat évtizedes történetének legutolsó periódusa minden kétséget kizáróan több mint dicstelen volt, a Vona Gábor fémjelezte párt ilyen-olyan vezetői valósággal ódákat zengenek azokról a „daliás” időkről, amikor is egy-egy kakastollas kalapos másodpercek alatt vigyázzba állított egy egész falut, vagy – és most hadd idézzek Murányi Leventének, a Jobbik alelnökének a három éve meggyilkolt Szögi Lajosra való minapi emlékezésen elmondott beszédéből – „aktagyártás helyett a puskatus milyenségével ismertette meg az elkövetőt, akit azután a családja talicskában takarított haza”. No,   most, ha a Jobbikban és a leendő „csendőrök” kiképzését állítólag már el is kezdő gárdában ilyen nagy becsben tartják a renitensekkel szembeni – enyhén szólva is erélyes – fellépést, miért vannak rögtön vérig sértve, ha a rendőrök esetleg tőlük kérik számon a törvények betartását..., hogy a nosztalgiával emlegetett „puskatusos” rendcsinálásról már ne is szóljak. És most ne jöjjön nekem senki az ÁVH-s szöveggel, mert egyfelől aki a mai rendőrséget az ''50-es évek államvédelmiseihez hasonlítja, nem tudja, mit beszél, másfelől meg a napjainkban annyira visszavágyott csendőrség egynémely módszere sokkal inkább volt hasonlatos a Péter Gáborék által alkalmazottakhoz, mint a maiaké. Megjegyzem, a csendőrség korában a debrecenihez hasonló lökdösődésre aligha kerülhetett volna sor. Vagy ha mégis, úgy tényleg kellettek a talicskák.