Orbán és a dühösek

Bár akadtak, akik szerint nem volt valami elegáns, hogy Orbán Viktor egy könyvbemutatót használt fel (aktuál)politikai üzenetek megfogalmazására, magam ebben túl sok kivetnivalót nem találok, hiszen egy virtigli politikus egyebek mellett arról ismerszik meg – pláne, ha még egy volt focista is az illető –, hogy nem hagy ki egyetlen ziccert se. Márpedig a Fidesz vezetője számára teljesen nyilvánvalóan ziccernek tűnt az az alkalom, amikor is „főnökének”, az Európai Néppárt elnökének, Wilfried Martensnek „Europe, I Struggle, I Overcome” című könyvét ajánlhatta a magyarországi olvasók figyelmébe. Ennek apropóján aztán Orbán nemcsak azt tartotta fontosnak kiemelni Martens gondolatai közül, hogy a politikában a győztesnek nincs mindenben igaza, hanem arról is beszélt, hogy Magyarországon a dühös emberek száma egyre növekszik, hogy a vitákból lassan-lassan kiszorul az ésszerűség, s hogy mind többen vannak olyanok, akik – rettegve az egzisztenciális kiszolgáltatottságtól – korántsem a józan észtől, hanem az indulatok kifejezésétől várják a problémáik megoldódását. És hogy ebben a helyzetben vajon mi a teendője a Fidesznek? Nos, Orbán szerint egyfelől megküzdeni a kétféle szélsőséggel (a kormánnyal, amely rendszeresen a törvények fölé helyezi magát, és a radikálisokkal, akik viszont törvényen kívül), másfelől „a sok dühös ember indulatából fenyegető sötét érzelmek helyett kiszámítható, élhető jövőt és Magyarországot” teremteni. No, már most, nem lenne nekem különösebb bajom az Orbán által elmondottakkal – ugyanis a helyzetértékelése, az ország hangulatának a leírása pontos –, ha és amennyiben nem „felejti el” megemlíteni azt az „apróságot”, hogy tudniillik a dühös magyarok elszaporodásáért ő maga is felelőssé tehető.

És most ne jöjjön nekem senki azzal, hogy na, jó, jó, dehát ki kormányoz ebben az országban közel nyolc éve, mert egyrészt én is pontosan tudom, hogy a kormányzati felelősség nem ruházható át senkire, másrészt pedig nem is erről beszélek. Igen, Orbán jól látja (megjegyzem, nem túl nehéz), az emberek kedvetlenek, csalódottak, dühösek..., világos, hogy mindezért 2010-ben mind a szocialista pártot, mind pedig a liberálisokat megbüntetik majd. Tiszta sor. Csakhogy az a hangulat, az az elkeseredettség, azok az indulatok, amelyek ezt az országot most jellemzik, nem egyik pillanatról a másikra alakultak ki (és még csak nem is a magunk mögött hagyott pár évben), hanem szép lassan, fokozatosan, ahogy egyre nyilvánvalóbbá és nyilvánvalóbba vált, hogy a rendszerváltás a legtöbbek számára messze nem jelent biztos munkát, jólétet, anyagi gyarapodást (sőt), továbbá hogy a hazai politikai elit tagjait igazán csak a saját sorsuk alakulása érdekli, az ország problémáinak a kezelésére totálisan alkalmatlanok. És éppen ezért tartom igen álságosnak Orbán arról való elmélkedését, hogy a sok dühös ember indulatából miként is kell majd egy élhető jövőt fabrikálni..., hiszen a Fidesz elnökében nem csupán hazánk volt és minden bizonnyal leendő miniszterelnökét tisztelhetjük, hanem azt az embert is (és ilyenek tényleg nincsenek sokan), akik 1989-től, vagyis immár két évtizede megszakítás nélkül ott vannak a honi politika első vonalában, következésképpen a mai Magyarország nem kis részben neki is „köszönhető”. És akkor arról még nem is szóltam, hogy Orbán azért az ellenzék vezéreként is tett egyet s mást az indulatok fokozásért.., mert bár az ellenzéknek kétségkívül nem az a feladata, hogy szűnni nem akaróan dícsérgesse a kormányzatot, ám ez utóbbi, valamint a „futni, de gyorsan”-féle utcai fenyegetőzések és a 72 órás ultimátumok jelentette másik véglet között még akad egy-két megoldás. De bárhogy is legyen, annyi bizonyos: ha Orbánék az emberek dühéből akarnak virágzó országot építeni, akkor igazán szerencsések, merthogy „alapanyag” van bőven.