Lesújtó kép...mindnyájunkról

Nemcsak elgondolkodtatóak, de nagyon meglepőek is annak a kutatásnak az eredményei, amelyet a Tárki Társadalomkutatási Intézet végzett ez év tavaszán, és amely főként arra a kérdésre kereste a választ, hogy vajon milyen mélyebb társadalmi-kulturális gyökerekre is vezethető vissza az a gyengélkedés, amelyet a hazai gazdaság az elmúlt időszakban produkált, illetve hogy miként hat a magyar társadalom értékszerkezete a gazdaság versenyképességére. Nos, mint kiderült, a magyar társadalom tagjainak a zömét egyfajta racionális, zárt gondolkodásmód jellemzi, amely alapján – hangzik a kutatók egyik fontos megállapítása – „sokkal kevésbé a nyugati kultúra magjához, mint inkább az ortodox kultúrkörhöz (azaz Bulgáriához, Moldovához, Ukrajnához, valamint Oroszországhoz) vagyunk sorolhatók”. Mindezt alátámasztani látszanak azon tények is, amelyek szerint a nyugati társadalmakhoz képest idehaza kisebb jelentőséget tulajdonítunk a civil és a politikai szabadságjogoknak, messze nehezebben toleráljuk a többségi gondolkodásmódtól eltérő véleményeket, s az értékrendszerünkben közel sincsen akkora szerepe az önmegvalósításnak. És ha mindez esetleg nem lenne elég, megtudhattuk magunkról azt is, hogy az intézményekbe vetett bizalom terén – főként, ami a politikaiakat illeti – az európai sereghajtók közé tartozunk, hogy az iskolai végzettség szerepét másoknál kevesebbre értékeljük (mondván, az érvényesülés úgyis attól függ, ki milyen családba születik), hogy magunkat tisztességesnek véljük, ellentétben a többiekkel, végül hogy olyan elvárásokat fogalmazunk az állammal szemben, amiket magunk sem hiszünk teljesíthetőeknek.

Be kell valljam, egyáltalán nem véletlenül foglalkoztam ilyen részletesen a kutatás eredményeivel (amelyeket egyébiránt Pálinkás József akadémiai  elnök „szembenézésre indító”-nak és „mellbevágó”-nak nevezett), ugyanis ha igaz az a kép, amely a magyar társadalomról kirajzolódik – és miért is ne lenne igaz –, akkor se reményünk, se pedig esélyünk nincs arra, hogy belátható időn belül egy viszonylag jómódú, az élet valamennyi területén jól teljesítő, a mostaninál békésebb, kiegyensúlyozottabb, jobb hangulatú országban élhessünk. Merthogy a jelenlegi Magyarország – a jelek szerint  – messze nem ilyen. Sokkal inkább olyan, amelyet a másokkal szembeni bizalmatlanság, a mindent fölülmúlóan rossz morális közérzet, a jövedelmi egyenlőtlenségek miatti igazságtalanságérzet jellemez, és amelynek lakói még csak véletlenül sem a saját erőfeszítéseiktől várják a sorsuk jobbra fordulását – van kivétel, de össztársadalmi szinten ez a helyzet –, hanem a gondoskodó, paternalista államtól (egyes pártok ezt jól ki is használják), amely viszont nem tud, mert nem is tudhat megfelelni a várakozásoknak; ezért aztán jön az újabb csalódás és kiábrándulás, az újabb siránkozás és másokra való mutogatás, a fokozódó reménytelenség és elégedetlenség, a még nagyobb feszültség és intolerancia, stb., stb..., amely ördögi körből szemmel láthatóan képtelenek vagyunk (esetleg nem is akarunk?) kitörni, miközben a világ boldogabbik fele iszonyú sebességgel húz el mellettünk. No, már most, az, hogy megvan a diagnózis, kétségtelenül hasznos dolog, csakhát önmagában nem túl sokat ér..., terápia is kellene. Arról meg ez idő szerint fogalma sincs senkinek.