A Jobbik és a sajtó dilemmái

De mihez is kezdjen a média a Jobbikkal: kezelje pontosan úgy, mint más pártokat, avagy hallgassa agyon, s ne is vegyen tudomást a létezéséről – röviden így foglalható össze az a vita, amely a sajtószakmán belül először a szélsőjobboldali párt kétségkívül meglepő európai parlamenti választási szereplését követően bontakozott ki, és amely ezekben a napokban újra erőre kapott, köszönhetően annak a nyílt levélnek, amelyet értelmiségiek intéztek Medveczky Balázshoz, a Magyar Televízió ügyvezető alelnökéhez Vona Gábornak, a Jobbik első emberének a Ma reggel című műsorba való meghívása miatt. A több újságban is ismertetett levél aláírói – utalva arra, hogy „...az európai demokráciákban nem adnak teret a szélsőjobboldali propagandának, hanem igyekeznek elszigetelni a neonácikat” – követelik az illetékesektől, hogy „az adófizetők pénzéből fenntartott közszolgálati televízió ne terjessze a szélsőséges, rasszista nézeteket”. No, most, hogy az idézett dolgozat szerzőinél miért éppen Vona legutolsó „fellépése” verte ki a biztosítékot, azt ne firtassuk (ugyanis a Jobbik elnökét a Gyárfás-féle Nap-keltében is több alkalommal vendégül látták), koncentráljunk inkább a vita lényegére, jelesül, hogy kell-e médiateret adni a magát radikálisnak nevező pártnak, illetve az általa propagált eszméknek, avagy ettől el kell zárkózni. Nos, az első álláspont hívei azt mondják, a sajtó – különösen az EP-választás után – egyszerűen nem tehet úgy, mintha a Jobbik és annak közel ötszázezer szavazója nem létezne, ugyanis így sérülne az objektív tájékoztatás (ráadásul az elhallgatás a párt malmára hajtaná a vizet), míg az ellenvéleményen lévők szerint semmi esetre sem szabad megengedni, hogy Vonáék olyan témák kifejtéséhez vegyék igénybe a nyilvánosságot, mint amilyen példának okáért a cigánybűnözés avagy a nemzetközi zsidó nagytőke „világuralma”. 

Van aztán egy harmadik megoldás is, amelyet nem véletlenül hagytam a végére – hiszen az én felfogásomhoz kétségkívül ez áll a legközelebb –, s amelyről a Fideszhez közel álló Heti Válasz a „Vona Gábort megfingatni, nem pedig betiltani” című írásában beszélt, azt fejtegetve, hogy tudniillik,  korántsem az a célravezető, ha hallgatunk a Jobbik tevékenységéről, no, meg azokról az egyszerű válaszokról, amelyeket a párt az igen bonyolult kérdésekre ad, hanem beszéltetni és kérdezni kell őket, mert akkor – így a Heti Válasz – nagyon könnyen úgy járhatnak, mint a Nap-keltében Vona Gábor, akinél „mindjárt kisebbre gombolódott a mellény, és villámgyorsan atomjaira hullott a kommunikációs máz”, ahogy a riporterek a csendőrség tervezett visszaállításával kapcsolatos konkrét elképzelésekről faggatták. No, már most, ha eltekintek a hetilap meglehetősen alpári megfogalmazásától, azt kell mondjam, számomra ez az alapállás tűnik a legvállalhatóbbnak, lévén úgy biztosítja a szólásszabadságot, hogy közben a szakmai szabályokra is figyelemmel van. Hiszen ha az ember tárgyszerűen beszámol a Jobbikkal kapcsolatos valamennyi hírértékű – és az olvasók érdeklődésére számot tartó – történésről, ugyanakkor a publicisztikáiban megírja, hogy szerinte miért jogszerűtlenek, az európai normáknak nem megfelelőek, vagy épp demokrácia- és kisebbségellenesek azok a nézetek, amiket a párt hirdet, akkor egyfelől nem játssza el a cenzor szerepét, másfelől viszont nem is hagyja szó nélkül azokat az eszméket, amelyeket vállalhatatlanoknak tart. Amúgy pedig az a véleményem, hogy ebben az esetben sem kell feltalálni a melegvizet, merthogy ott van útmutatónak a szerkesztés egyik legismertebb alapelve, miszerint „a hír szent, a vélemény szabad”. És ha ezt nem rúgjuk fel, nagyot már nem tévedhetünk.