Somogyi búcsúpofonjai

Önmagában valószínűleg nem túl érdekfeszítő az a hír, miszerint Somogyi Zoltán, a Political Capital igazgató-résztulajdonosa megválik cégvezetői pozíciójától, és hogy a vállalkozását is kiviszi a magyar piacról, miután a Dávid Ibolya MDF-elnök mellett betöltött tanácsadói, illletve a független elmezői szerep immár végérvényesen összeférhetetlennek bizonyult. Igen ám, csakhogy Smogyi az egyik gazdasági hetilapnak küldött levelében – amely elhatározása hátterét volt hivatott megvilágítani – olyan kíméletlen őszinteséggel ír a hazai közéleti-politikai viszonyokról, az általa tapasztalt visszásságokról, amelyek abszolút indokolják, hogy kicsit részletesebben foglalkozzunk a PC-főnök távozásával. No, már most, ami azt a bizonyos összeférhetetlenséget illeti..., jómagam ezzel messzemenően egyetértek (nincs egy hónapja, hogy a témával külön is foglalkoztam), mert erősen visszásnak tartom, amikor olyan – és most hadd idézzem Somogyit, aki szerint különben pályatársai, politológus kollégái jószerivel kivétel nélkül tanácsadók valahol –, „függetlennek maszkírozott elemzők” osztják az észt, akiknek az „elfogultsága sokszor ordít az elemzésükből”. Ennél jóval hangsúlyosabban foglalkozik Somogyi a Fidesz (Orbán Viktor) – szerinte szűklátókörű és elhibázott – stratégiájával, amely a Jobbikot preferálja Dávid Ibolyáékkal szemben, abból a téves feltételezésből kiindulva, hogy Vona Gáborék szavazói kizárólag az MSZP-ből jönnek, holott „a Fidesztől jönnek, és egyre csak jönni fognak”, illetve amely a Jobbik által jelentett, nem jelentéktelen veszély felismerése helyett „inkább azt követeli, hogy az MDF vezetőit minél hamarabb, gyorsított eljárásban gyanúsítsa meg az ügyészség”.

És ezzel lényegében el is érkeztünk a levél kétségtelenül legizgalmasabb,  számomra pedig a legelgondolkodtatóbb pontjához, jelesül ahhoz a sokat és sokak által vitatott tevékenységhez, amelyet az ügyészség az UD Zrt.- botrányban produkált és produkál. És itt nem csupán az olyan személyes emlékekre utalok, miszerint „szemtanúja voltam annak, amikor félig sírva kérlelték Dávid Ibolyát, ne hozzon nyilvánosságra több felvételt (...) és láttam azt is, hogyan változott meg a hangnem, amikor ezek az emberek megtudták: az ügyészség velük van”, mint inkább azokra a Somogyi-féle megjegyzésekre, amelyek csak nagyon ritkán hagyják el politikai elemző száját, és amelyek igen sajátságos (hadd ne mondjam: elkeserítő) képet festenek a mai magyar viszonyokról. Így – egyebek között – említhetném azt a véleményt, amely szerint „kilóg a lóláb (...) és én látom, milyen veszélyt hordoz, amikor az ügyészség valamiért, akár véletlenül is, együtt mozog egy párt vélt politikai érdekeivel (...) és eljárása a demokratikus rend szereplőit hurcolja meg”, de még inkább azt a megállípítást, hogy „a nyomozási folyamat furcsaságai közül egy jogállamban egy is elég arra, hogy a legfőbb ügyész azonnal lemondjon, vagy legalábbis megszólaljon”. Nos, ahogy elnézem, nálunk a kutya se fog megszólalni (lemondani pedig különösen), és az ügyészség kétségkívül számos kérdést felvető magatartása is kizárólag azok ingerküszöbét éri el – legyenek akár a jobb-, akár a baloldal elszánt és elkötelezett hívei –, akik számára fontos a jogállami normák érvényesülése. A kérdés már csak az, hogy ők mennyien vannak. Vagy fogalmazzam inkább úgy: mennyien maradtak?